Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Novellák

HETEDIK

Egy korhadt fa fekszik a tisztáson. Tikkasztó hőség van, és egy napsugár órák óta égeti felhasadt rostjait.

  • Hé, napsugár! – szólítja meg a fa – süthetnél inkább máshová!
  • Te meg feküdhetnél odabent az erdőben, ahol nem ér a fény. – érkezett rá a válasz.

Másnap eleredt az eső, és óriáscseppekben zuhant a korhadt fa öreg testére.

  • Hé, eső! – így a fa – kisebb cseppeket eregess, mert fáj és felsebez minden hatalmas könnyed, mely hozzám ér!
  • Miért nem takaróztál már be az erdők fövenyével, akkor nem éreznéd a cseppjeimet. – szólt vissza nyers egyszerűségével az eső.

Hamarosan jött a szél, vad erővel süvített, és széttépett minden útjába kerültet.

  • Hé, te szél! Eltöröd öreg testemet, ne fújj olyan vadul, inkább simogass gyenge lehelettel!
  • Miért állsz az utamba, ha fiatalon kivágtak volna már, nem zavarna jelenlétem.

Végül eljött a fagy és a kegyetlen hideg. Kíméletlen mélységekig hatolt, és mozdulatlanságra ítélt minden létezőt.

  • Hé, fagy! Kímélj meg engemet, látod, öreg vagyok már, alig élek ebben a hidegben. – könyörögte a fa.
  • Gondoskodtál volna új hajtásról – válaszolta a fagy – akkor megfiatalodhattál volna újra és nem kellene a vénséggel megküzdened.

Sok idő telt el így, míg egyszer jött egy ember. Meglátta a korhad fát, ahogy magatehetetlenül fekszik a földön teljes kiszolgáltatottságában. Fogta, óvatosan vállára dobta, majd a városba vitte. Ott egy hatalmas, arannyal díszített terem közepére helyezte egy szép vörös bársonnyal leterített állványra. Eléje pedig óriásbetűkkel azt írta egy táblára: TISZTELET.

 

TIZEDIK

Egy görcsös őszi reggelre az udvar vén diófája minden levelét elveszítette. Kopasz ágai közül védtelenül szórta hideg fényét a délelőtti Napsugár.

  • Annyira fázom! – dideregte a diófa, mert még nem szokott hozzá a fagyos reggelekhez. Majd letekintett barnás-rozsdás levélruhájára és így szólt: - Ne hagyjatok még itt, oly öreg vagyok már és oly hosszú lesz a tél magányosan, nélkületek! Úgy szerettem volna még adni a világnak, nekem még oly sok dolgom lenne! Ne hagyjatok itt! – könyörgött keservesen.

De a levelek nem válaszoltak, hanem a szél hosszú kabátjába kapaszkodva szállni, rohanni kezdtek az udvar vége felé. Onnan a drótkerítésen túlra, ki, a széles utcán átívelő őszi szabadságba.

Egy sündisznó éppen arra járt. Pici orrát az elsárgult fűcsomókba dugta, úgy szaglászott, mikor az első diófalevélre talált. Aztán a másodikra, majd harmadikra, negyedikre…és így tovább. Hirtelen összegömbölyödött, és szúrós tüskéire szúrta valamennyit. Kerek levélgombócként tért haza, majd szorgos munkába kezdett. A sorbarendezett leveleket maga elé tette egy tömzsi mohaasztalra, és ecsetet vett elő - írni kezdett a levelekre. Minden levélre került egy szó. Mire dolgát befejezte a viharos szél is feltámadt, vadul lüktetett végig az elalvásra készülő tájon. A sündisznó ekkor útjára engedte a vén diófa leveleit, melyek mindegyikén egy-egy üzenetként ez állt:

  • szeretet, önzetlenség, feltámadás, üdvösség, kegyelem, alázat, béke, csend, törődés, tisztelet…

HARMINCNYOLCADIK

Fojtó szárazság uralkodott, pedig már napok óta készülődött az eső.  A levegőben vibráló vízcseppek apróra zsugorodtak, a többiek pedig nem akartak a magasan kúszó felhőkből leköltözni a földre. Egymás hátán másztak toronymagasra, komor szürkére festve az eget.

Egy kis hófehér habocska azonban nem csatlakozott hozzájuk. Elkülönülten lebegett egyedül a terebélyes szürkeséggel dacolva, és kíváncsian kukucskált le a mélybe. Ott emberek szaladtak a hosszú utakat még hosszabbra nyújtva, hogy teendőik végére érjenek. A báránybundás habocska az egyik fabódé mellett egy fiatal párra lett figyelmes. Az asszonyka nehézkesen lépegetett délceg párja mellett, aki az utcán ide-oda kémlelve vezette kedvesét. Lassan, óvatosan jártak, és ahová csak tudtak szállásért kopogtattak. De az ajtók minduntalan becsukódtak, amint a házak tulajdonosai az asszonyka domborodó hasára lettek figyelmesek.

A párocska végül a település végére kanyarodott. A hófehér habocska sajnálkozó tekintettel követte őket, és szívét megtöltötte a fájdalom. Ahogy az égen kúszott óvatosan velük, befelé könnyezett, és minden duplájára duzzadó vízcseppjétől óriásira feszült.

Hamarosan sötétedett, a fiatalok végül egy istállónál álltak meg. A férfi kinyitotta a nyikorgó faajtót, és amikor biztonságban tudta a helyet, bevezette az óvó épületbe feleségét. Mély csend borult az éjszakára. A habocska az istálló felett várt, és meg sem mozdult. Ekkor egy édes hang törte meg a végtelen várakozás mindenséget beborító nesztelenségét. Vékony volt, és rendkívül drága a habocska számára. Olyannyira, hogy hirtelen az addigi feszültség és a benne várakozó aggodalom felszakadt, majd sűrű örömkönnycseppekkel eleredt a várva várt eső.

NEGYVENHARMADIK

Egyszer egy megatermetű takarmánytök termett az egyik veteményes közepén. Ily óriási növényt még egyetlen létező sem látott az egész világon.

Az ördög vette észre először. Nem, ő nem magának akarta, hanem csúnya ördögtermészetét ismerve a tök köré varázsolta az embert.

- Ez a tök az enyém! – mondta a cigány, amint meglátta tököt! – Ezt el kell lopnom magamnak.

- Ez a tök az enyém! – gondolta a király – Ez lesz uralkodásom és királyságom legdicsőbb szimbóluma.

- Ez a tök az enyém! – kiáltotta a kapzsi – Ezért a hatalmas tökért temérdek pénzt kaphatok.

- Ez a tök az enyém! – suttogta maga elé a szakácsnő – Ebből fogom a legfinomabb ebédet főzni, és én leszek a legkiválóbb a szakmában.

- Ez a tök az enyém! – dúdolta a festő – Ha lefestem, engem fognak tartani a világ elsőrangú művészének.

- Ez a tök az enyém! – kántálta a pap – Hozzám jön majd a legtöbb rászoruló, ha szétosztom közöttük.

- Ez a tök az enyém! – diktálta a rendőr – A legforgalmasabb helyen tökéletesen megfelel útterelőnek, ezért az ötletért biztosan előléptetnek.

- Ez a tök az enyém! – vágott közbe a kereskedő – Minden üzletbe jut majd belőle, és az én cégem lesz a legismertebb mindegyik közül.

- Ez a tök az enyém! – szótagolta a pedagógus – Ezzel a tökkel elnyerem majd minden diák figyelmét.

- …

Ekkor Isten is az egybegyűltekhez érkezett, és így szólt:

- Ez a tök az enyém! –  közölte fenségesen, és magához szólította az összes embert.