Szerelem
(haiku)
Csóktól felégett
testünk fáradtan merül
az éji mélybe.
Egymásba nyílva
ömlik szívünk végtelen,
s ring a szenvedély.
Tekintet sodor,
s a benned érő szívben
szerelem-fogoly.
Karodban élek,
ha ölelsz vágyakozva
bőröd melegén.
Kívánom szemed
hűs tengerébe bújni,
s elveszni veled.
Némán örülünk,
s a pillanat hevében
együtt melegszünk.
Csendben simogass,
szíveddel gyújtsd a tüzet,
ha kialudnék.
Mosd meg arcomat
lelked vérző vizében,
s testedből itass.
Jéghideg szavad
kitárt karomra zuhant
s eltörte szívemet.
Fogolyként állok
megvetett ágyad mellett,
ha nem hiányzok.
Keblemre hajol
egy üde, várt pillanat,
mely rólad fakad.
Belőled zuhan
védtelen bőrömre vágy,
ha itt maradnál.
Ajkam nélküled
oly meztelen takaró,
halott-sirató.
Megérett bókod
gyümölcse vörösen ring
boldog arcomon.
Fényes tükrödben
húzom bronzkoronámat
fennkölt magasra.
Vad harapással
bőrödbe gyűröm magam,
haragod után.
Felöltelek még,
hogy megszédítsen lelked
tündöklő tava.
Könnyeket oldott
a hamar jött búcsúzás,
mely kettőnkre várt.
Vállad vánkosán
nyugvó szerelem pihen
szépülő velem.
Szívembe töröm
magányos perceimet,
s utánad lököm.
Örömteli dal,
mikor bennem megszólal
lélek-zsongásod.
Szoríts magadhoz,
hogy földemről kiáltson
a vén boldogság.
Csupasz bőrömön
leheleted kibontott
rőt rózsaszirom.
Ölelj vagy tagadj,
de ne légy sima tenger
tikkadt szívemen.
Hajad illatát
magamban tartom végig,
mint szent áldozást.
Vérző lényedet,
mint csendes éji fohászt
érinti a szám.
Önző hűséged
lelkembe mart fájdalom,
s letépett virág.
Megrészegülten
bolyong utánad a szív,
ha látással bír.
Kiömlő láva
ágyunkon a szerelem
és tűzforró nász.
Csordultig telik
ölemben a gyengédség,
ha mellettem vagy.
Hiányod szálldos
arany-szőtt gondolattal
imával áld most.
Olvadj kincsemmé
e napfényes, végtelen
üdvözülésben.
Szótlan függésem
a rajtad megint magam
és mégis kudarc.
Dicsfényed alatt
még nélküled melegszem
s hozzád igyekszem.
Könnyes utamon
egy megtalált élet vagy
s egyetlen vigasz.
Sóvárgó szemem
karcsú testeden feszül
kíméletlenül.
Kísértőd leszek,
mert megfosztottad tőlem
édes magadat.
Lopott belőled
élek a napok hátán,
míg reám találsz.
Hullócsillagban
a mi ragyogásunk már,
jégvirág-salak.
Lelkembe szívott
örök ígéret maradsz,
olthatatlan szó.
Hajlékod a szent,
nagy beteljesülésben
érzőn betakar.
Szívem kiraktad
egy kietlen sziklára,
s magára hagytad.
Virágod felett
nincsen tagadásra szó,
csak illúzió.
Ölelni akar
e ragadozó testű
húsevő virág.
Fogadj be engem,
mint bús számkivetettet,
ha szánalmat vár.
Bezárom magam
két pillantásod közé
édes könnycseppnek.
Hallgatag állunk,
míg egymásba felejtve
hagy a szerelem.
Lényed kutatom,
mit magamban tartok még,
hogy szebbé tegyél.
Hangosan dobban
az érzelem utánad,
majd lángra lobban.
Szelíd fényedben
tisztára mosott arcom
őszinte világ.
Kellemem marad
a tiszta suttogásban
szívedből a hang.
Szóforgácsaink,
melyekből feledés lett
visszasírt álmok.
Tested korbácsol
e hangos öleléssel
gladiátorrá.
Ünnepi asztal
mozdulataid bája
a csábításra.
Lenyúzott énünk
a mámorba taszított
boldogságunké.
Általad koldus
és dúsgazdag lény vagyok,
s veled osztozok.
Sudár termeted,
mint pirkadat a Napot
hűsen fogadott.
Vigyázlak, s féltlek,
oly törékeny vagy bennem,
még elveszítlek.
Szívem kitűzném
az égre csillagnak,
csak már lássalak.
Emlékem pörög,
mely benned testesült meg,
s költeménnyé vált.
Neked tápláltam
az ég nyíló csillagát,
hogy engem szeress.
Drága melegség
a hozzád vonzódásig
töményre telít.
Két karom között,
mint ropogós kenyeret
felmagasztallak.
Magunkra szőve,
sejtjeinkbe töltve áll
itt a Végtelen.
Ajkam vonalán
rajzolj új országokat
érzéki ujjal.
Ölembe hulló
szent tavasszal köszöntlek,
mint feltámadást.
Ha elhagysz, mert fáj,
s eldobod kincseimet,
miért vállaltál?
Oldozz el engem!
E kötelék húz, megfojt,
s elfogy levegőm.
Ős-tengeredben
úszik szívem szabadon,
s ring szerelmesen.
Ha leborulok
lábaid elé sírni,
nyiss kaput bízni.
Zárt ajtó mögött
folyton érő gyümölcs vagy,
leszakítatlan.
Sajgó szívedre
bársonyos gyolcsot kötnék
óvó testemmel.
Nem várok hálát,
önzetlenül nyújtottam
magamat neked.
Holnapra marad
a szakítás, mely megtört
s darabokban hagy.
Beléd úsznék már,
hogy viharos fényedben
haladjak tovább.
Csillámdarabkák
az úton vezetnek fel
oltárod elé.
Vízfüggönyön át
csodálom szép arcodat,
s szívem meghasad.
Gyönyörű voltál,
s maradsz, míg az alázat
sodrásában élsz.
Taszíts a mélybe,
én akkor is szeretlek,
s szívemre veszlek.
Elcsukló hangon
ránk talált a búcsúszó
sok-sok év után.
Szomorú árnyék,
mely ott hagyta lábnyomát,
hol legdrágább vagy.
Eladom magam
szívedben a holnapnak,
s holtomig magnak.
Menekült lettem
saját szívemen belül,
s lennék egyedül.
Hiába várlak,
csak a csend feszít időt,
s csúf pillanatot.
Megjöttél végre,
forrásod szomjat oltott,
s fehérre mosott.
Hogyha láng lennék,
lelkedből ennék, s innék
telhetetlenül.
Testmeleg otthont
készít egy szűz szerelem
örök szándékra.
Lopj magadhoz,
mint az éden gyümölcsét,
mely édes, s tilos.
Hosszú tagadásod
bosszúra óhajt engem,
és gyilkossá edz.
Puhára vetem
érted vágyó testemet,
s hozzád simulok.
Csendes éji nász,
s lezáratlan fájdalom,
csendes éji gyász.
Oldozz fel engem
öreg szerelmed alól,
hadd éljek tovább.
Nem lehetsz enyém,
gőgös szemed másra néz,
s hűtlen lett szíved.
Terveim voltak,
de már nincs benne a szív,
csak egy kiáltás.
Elmúlt a sírás,
s elveszett a bocsánat,
ami rám várat.
Betakarnálak,
de te elfordulsz tőlem,
s többé nem akarsz.
Úgy hitegettél,
hogy egészen kitártam
mindig magamat.
Hazudtál nekem,
mikor jóra intettél,
féligazság vagy.
Tisztára mosnám
utánad a szívemet,
s vesztes lelkemet.
Gazdátlan lettem
e nagy szerelemben is,
s fájó magamban.