Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Áll egy fa

 

Áll egy fa, de karcsú törzs,

odvas múltján helynököl

a kor.

 

Áldozat, ha jön a tél,

testén száz korbácsütés

a tor.

 

Derékba tört ág-agancs

keresztfa lesz ács-fahant

a lom.

 

Oltármívű szent élet

halott most, de feléled

a por.

 

Áll egy fa, de karcsú törzs,

odvas múltján helynököl

a kor.

 

Késő ősz

 

Szalad a nyáj, száll a rét,

imákat hord már szerte a szél,

bronz-tűz alázat, lomb keres,

lehullva kérlel több helyet.

 

Csókol a fény, hull a báj,

feloldást küzd, vár egyre a táj,

Hold-jég fehéren köd harap,

virágra, sírra ráragad.

 

Lobog a láng, zúg a szél,

összezár lélek, s ezer tenyér,

gyolcs-ég tavában áld, vezet,

letörli fenn a könnyeket.

 

Bőröd a táj

 

Úszik egy cápa a felhő egy tó,

cseppenként hullik a könny - elmúló,

őszi láng gyulladva vörösen ég,

ki látja létét, s nálad melegét?

 

Mocskos a sár, mert földhöz közel,

van-e még benned új csönd, mely ölel,

kín-sötét lebegést akar a múlt,

de mára világost, s nevetést fúj.

 

Könyörgés, fabrikált igazság vagy,

másokra belőled remény ragad,

őszi szél fojtogat, bőröd a táj,

itt lenni, alkotni folyton muszáj.

 

Holnap lesz szerelmes emlék a jó,

úgy úszik, mint időgép gőzhajó.

nincs-kézzel pofonod sokkoló lét,

oly vagy, mint elítélt, aggott szókép.

 

Hagynálak, hogy múljál, bár még itt vagy,

húz e lét, bús vendég, de nem maradsz,

zápor jön, levél hull, halál-özön,

felhőkön álmodlak, szép vagy, s öröm.

 

Fa és almája

 

Csók rohan – stigmás,

kereszten vérzik,

örömtől szenved,

feltámad délig.

Meghalt egy álom,

lélegzik máskor,

teremtett imát

emel oltárhoz.

Tömjénfüst fullaszt,

tisztáz gondolva,

ösztön az élet,

bújik dús sorba.

Áldozat szakad,

boldogság-dombon,

sírhantnál holnap,

te most vagy gondom.

Könyörgés, áldás,

utat dekorál,

Isten, ha tekint,

rád és rám talál.

 

Ha veled

 

Ha hívnál, mindig elmennék,

ha hívnál – tudnád,

jó szívvel súgnád,

mi űzi hitem félelmét.

 

Ha jönnél, biztos várnálak,

ha jönnél – élnék,

és sokszor kérnék,

mert lelkem mélyén tudnálak.

 

Ha szólnál, folyton felelnék,

ha szólnál – adnál,

velem maradnál,

s tüzet csak benned keresnék.

 

Öreg élet…

 

Öreg élet, öreg agy,

öreg ember nyomot hagy,

elszáradnak a lepkék,

messze szállnak a fecskék.

 

Hokedlin ül a halál,

tangóra, csárdásra vár,

egyiket én választom,

a másikat ráhagyom.

 

Ráncos arc, gyűrött mosoly,

lezárták a koporsót,

tűzbe-vízbe engedik,

holnap el is feledik.

 

Dinnye nevet az égen,

meleg bújik merészen,

feltámadnak a lepkék,

bennük leszek már emlék.

 

Hűvösödik a holnap

 

Veréb-e vagy falevél,

ami fentről földre ér?

Barna szárnyú pillangók,

lepik el a vén diót.

 

Nem is pille, száz levél,

amit hord az őszi szél,

integet már a határ,

búcsúzik a forró nyár.

 

Lepotyog a gesztenye,

csigafi játszik vele,

szöcske szomszéd mellé ül,

míg az est el nem készül.

 

Egyik felhőn kárognak,

a másikon gágognak,

szégyenlősen süt a Nap,

hűvösödik a holnap.

 

Élni csúcs!

 

A toronyba törpe ül,

óriássá nemesül,

szakálla a földig lóg,

ott fésülik a manók.

 

Végtelen országig lát,

benne keresi magát,

hol Isten varázsol épp,

s elfoglalja trónszékét.

 

Vidáman tovább tekint,

egy sólyomra rákacsint,

s kikiáltja: - élni csúcs,

élni, élni, élni csúcs!

 

A toronyba törpe ül,

óriássá nemesül,

szakálla a földig lóg,

ott fésülik a manók.

 

Te vagy ott ma halhatatlan

 

Egy szekrény ma donor lehet,

hol tisztáznak halált és kínt,

és rejtenek titkot, rejtelmet

álkulcs kell, hogy megleljed

 

ki mit is akar s kíván igazán

egy köpőlégy ül lelked vigaszán

de tudd, a kulcs mindig csak szíved

ha tudni kívánsz, szeress, csak szeress

 

és a szekrény nyitott könyv, szentírás,

imádkozz hát, teljesül mit kívánsz

s a legsötétebb fakk is rejtjeles kód

és azonnal felpattan,

ha te vagy ott ma halhatatlan.

 

Mint vadvirág

 

Tekintet nélkül nincs örökség,

s úttalan a világosság,

az árnyék is szótlan, hallgatag,

az éj sem mond végső fohászt.

 

Bátor, ki magában kincset lel,

és csiszolja agg időkig,

a félelem, mely cselszövést sző,

ott fénytelen percet őriz.

 

A lélek pillangószárnyat tár,

végtelen igékben lebeg,

s míg formálja szeretet, remény,

születnek égi tengerek.

 

Élni kell, mert meddők a lombok

s a száraz ágak letörnek,

oly boldogan, mint a vadvirág

mely gyermeke a mezőnek.

 

Macskaszerelem

 

Fogyókúrán vagyok éppen,

diétás ropimat kérem,

mancs-dagasztásba nem fogok,

-  vörösbundásra pillogok.

 

Hempergőzést mesterfokon

áriámmal összevonom,

de bot repül a kezedből,

s rőt imádóm elhagy egyből.

 

Bosszúból én rád se nézek,

cirógatást sem ígérek,

doromboljon neked mától,

mélyhűtő a spájz sarkából.

 

Ám, ha egyszer meggondolnád,

s lányságomat férjhez adnád,

csodálhatsz még rajtam kívül

100 kölyköt a karosszékbül.

 

Míg aludtam

 

Visszasüppedt rémálomban

aludtam édesdeden,

s megőriztem vágyat, csöndet,

mi egy késpengén terem.

 

Volt egy medvém…

 

Volt egy medvém, elszökött,

még hármat se dörmögött,

édes mézet,

mit csempészett,

mendegélve szörcsögött.

 

Barlangjába cammogott,

napestig szorgoskodott,

karmot reszelt,

fogat kezelt,

s téli bundát foltozott.

 

Őszre aztán visszajött,

nálam lelt csak örömöt,

brummoghatott,

durmolhatott,

s ihatott sok jó szörpöt.

 

 

Tenger nő

 

Bánat terül az emberre,

nincsen útja hova, merre,

sűrű erdő fojtogatja,

zord sötétben van malasztja.

 

Egy csillag áll csak az égen,

a többi már kihunyt régen,

párja nélkül ő is veszett,

homály fest földet és eget.

 

Eső mossa a sziklákat,

minden arcon könnyet áztat,

lefolyik a szívek kútján,

s tenger nő sós ízű búján.

 

Derengő úton csörgedez,

míg a végtelenig evez,

tükrét hosszan bízva nyújtja,

csillag búját belesúgja.

 

Pszichopata kleptomóriás

 

Óriás járt a bukszámban

orra magas hegy,

térdkalácsa jobbra szorult

karja tekereg.

 

Tegnap surrant kincset lopni

lapáttenyérrel,

matatott és kutakodott

óriás kéjjel.

 

Ellenkezni vajon ki mer

inkább jót nevet,

mert még végleg a bukszámban

marad, és nem megy.

 

Óriás járt a bukszámban

titkos tény marad,

és ha holnap visszajönne

rágnám a falat.

 

 

Cápatojás

 

Cápatojást a kisgyerek úgy egyen,

hogy előtte dzsúdóleckét is vegyen,

mert ha éppen keményre főtt az a tojás,

célzott ütés, célzott rúgás

intézze el

cápavadon teremtette eledelt.

 

Cápatojást a felnőttnép úgy egyen,

hogy előtte cápafogat növeljen,

azzal aztán szétharaphat vastag héjat,

cápasejt lehet acélmag

s így tányéron

egy morzsaszem, egy falatka sem remeg.

 

Cápatojást az aggastyán úgy egyen,

hogy előtte robotkészletet vegyen,

mely magától aprít és szel meg fűrészel,

s élőkezet nem igényel,

hogy a gyengült

erő-fogyott ember begye telt legyen.

 

Környezetvédelem

 

Zacskó-e a kagyló

a tenger fenekén,

a degeszre tömött

csalafinta rém,

a begyűjtésre szánt szemcsalogató,

s kíváncsi érintésre

ujjadra csattanó.

 

Maradnék

 

Nyúlik a tüske

szerelmes lombon,

hegyén vadgalamb

magányos szót ont.

 

Magasan szállnak

a füsti fecskék,

mégis a földön

a bút keresnék.

 

Maradnék nálad

hűs leheletnek,

ám szép Napomat

rég eltemetted.

 

Amazonlegyek

 

Lugason lóg legyes légy,

számolgatja szerelmét,

kettő kéket kőlapon,

zöldet zúgva zöld zabon,

piroskásat pamlagon,

feketéket falapon.

 

Mindezt mikor megtudta,

szárnyát széllel széthúzta,

körbe került, kanyargott,

bókolt, búgott, bevallott,

mire mátkák maratont,

pofozkodtak pazaron.

 

Kávéházi bolha

 

Kávéházba jár a bolha,

kávét inna, mint ugorna,

presszókávét tejszínnel,

citromos szódavízzel.

 

Majd tortákat falatozna,

törzsasztalnál a sarokba’,

csokisat és citromost,

bolhapocak nem korog.

 

Evés közben friss újságot,

beléfoglalt nagyvilágot

kényelmesen betűzné,

kinek, mi vált ősnyűggé.

 

Délidőig láblógatva

még kávézna a sarokba,

tejszínhabbal feketét,

ugrálni eztán elég!

 

Esőcsepp hull…

 

Esőcsepp hull, pattogó

a homokba,

villám villan csattogó

fagyot hozva.

 

Kapu széles lélekből

nyitva maradt,

odajárnak népestől

farkashadak.

 

Letapossák a búzát,

mit vetettem,

összegyűjtik nagy búját

a szememben.

 

Esőcsepp hull, pattogó

a homokba,

villám villan csattogó

fagyot hozva.

 

Míg fúj a szél

 

Három csillag összeült,

a Föld szélére leült,

lóbázták a lábukat,

s villogtatták bájukat.

 

Holnap hozzád költözöm,

ha nem szól az ördögöm,

mert tőled, ha mennem kell,

a bús halál temet el.

 

Volt egy angyal, elhagyott,

most sírják a csillagok,

ám a könnyük nevetés,

csúfos ábránd az egész.

 

Mulassatok csillagok,

hiányozni majd fogok,

mit az Isten elrendelt,

ti is viseljétek el.

 

Három virág illatos,

szirmuk színes, csillagos,

bennük szívem újra él,

dús hanton, míg fúj a szél.

 

Vendég

 

Vendégem volt ma egy csótány,

elcsevegtünk néhány morzsán,

végül hazabaktatott.

 

Negyven napig nem is láttam,

mikor aztán nagykabátban

hozzám bekopogtatott.

 

Váratlanul jött épp akkor,

egy ágyvégi falhézagból,

s felvidulva harsogott.

 

Asztalhoz is ültünk mindjárt,

kenyeret, s mit szeme kívánt

mindent rögtön megkapott.

 

Jóllakottan búcsút intett,

hézagszéléről csettintett,

s visszament, ahol lakott.

 

Azóta hiába várom,

elkóborolt a csótányom,

nálam nem maradhatott.

 

Elmúlt száz év, míg rájöttem,

csótány csak fejemben jött-ment,

mert egy álom elhagyott.

 

Katica édes

 

Katica édes,

katica jó,

forog az erdő,

pislog a tó.

 

Pipacsos réten

rohan a nyár,

szőke a búza,

hajlik a nád.

 

Szöcskenép táncol,

tücsök zenél,

patyolat felhőt

ölel a szél.

 

Csigaház épül,

száll a darázs,

érik a vidék,

éget a nyár.

 

Katica édes,

katica jó,

fekete éjen

csalogány szó.

 

Forgalom

 

Zebra-hátra bolha ugrott,

azt hitte, hogy zebrán kullog

egy kereszteződésben,

gyalogosan, középen.

 

Nyugodt szívvel ugrálgatott,

nem látott kocsit vagy traktort,

a forgalom már leállt,

így nyomott bolha-pedált.

 

Zebra-végre majdnem elért,

mikor csimpánz csámpázott épp

a zebra oldalához,

s ott a szőrben kurkászott.

 

Majom keze kétszázhússzal,

bolhát gázolt 10 ujjbusszal,

ment is az ugronc-pára

a csimpánzfi hasába.

 

Viszlek mindig magammal

 

Tyúkban tojás, tóban hal,

viszlek mindig magammal,

szívemben a lelkedet,

ha kell ezer keresztet.

 

Csókod arcom mintázza,

szemed napom kristálya,

sápadt holdon árnyék nő,

mikor szemed könnyező.

 

Kalászban mag, fán gyümölcs,

tetted józan, ép tükör,

örökzöld szavakat hívsz,

nálam a bú nem szakít.

 

Tyúkban tojás, tóban hal,

viszlek mindig magammal,

szívemben a lelkedet,

ha kell ezer keresztet.

 

Emeld arcod!

 

Ócska kilincs korhadt ajtót nyit,

az út melyen jársz a sírba visz,

szamárháton egy csoda csupán,

te meg csontváz szellem-paripán.

 

Ó, ez a Nap árnyékföldre süt,

vámpírok nyújtják bőrös kezük,

nyújtsd csak oda, s te is sírba szállsz,

örök kárhozat akit imádsz.

 

Egy kereszt volt, mely az égig ért,

azon ritka a zarándok nép,

fekete most még a szivárvány,

kábult néphez szól egy kiáltvány.

 

Zümmög a légy, új kovászt keres,

neked nyílnak a végtelenek,

emeld arcod a felhők fölé,

s tedd lelkedet fényes örökké.

 

Jégeső

 

Potyog a jég, jajgat a táj,

rémüldözik a kismadár,

virág – súlyos – földre borul,

szirom zokog csapatostul.

 

Szakadt levél sebe sajog,

tépik-marják jeges rajok,

galamb sikolt, mélybe zuhan,

párja hívja minduntalan.

 

Csattan a víz, ráncosodik,

béka némán szomorkodik,

vízitök uszálya süllyed,

elhagyva a menekültet.

 

Gyilkos gyöngyök gyülekeznek,

földön, füvön, vízben lesnek,

lábnyomuk mély, szívük kemény,

emlékük fájó küldemény.

 

Félelem

 

Fekete vérrel ijeszt az éjjel

tücsök húz gyászindulót,

árnyak röhögnek, fölötted döngnek

s játszanak depresszióst.

 

Füledbe szűköl, fekete bűzből

egy halál nesztelen áll,

lakatlan csendben, lelketlen rendben

sivítva mar, s szembeszáll.

 

Ragacsos nyelve borzongást ver le,

létedet csapra veri,

feketén szívja, mindet kiissza,

s hullaként elengedi.

 

XXI. század – alfa, béta, gamma…

 

Ha mind meghalunk, ki rak az égre új csillagot,

s hogy tekintünk fel, ha a szív miniatűrré zsugorodott,

és feketén íveli égboltunk a széles szivárvány,

ki a felelős, ha borzalmat ír egy új genezis-kiáltvány?

Ha elveszünk, ki szántja fel az ismeretlen univerzumot,

s ki vet ott reményt, ha lánctalpas szirének

marják a tettre kész holnapot,

akkor óvóhelyre majd hova bújhatunk,

s a gyökér mily értelmet tart, merre burjánzik,

ha nincs törzs, ág, vessző, s belőle nem fakadhatunk.

 

Talán gyerekség

 

Bús nosztalgiám, talán gyerekség,

régmúlt valóság, megvalósult emlék,

tágítja szívemet, mint illatos rózsa

ha lennék, én lennék a boldogság utódja.

 

Dal kering véremben, refrénje egy álom,

míg dúdolom, lelked folyton megtalálom,

s élhetek még itt, hol oly kevés az éter,

és szállhatok veled nappal s hűvös éjjel.

 

S ha menni kell, tudom merre menjek,

s mit vigyek, mert bennem az évek teltek,

Gondolat repít az égre, színes kismadár,

itt hagyom mi voltam, szép nosztalgiám.

 

Vihar készülődik

 

Lehajlik a barack

egészen a földig

beborult az élet

vihar készülődik.

 

Fátyolos fellegek

szólítják a mezőt

szélesre feszülnek

mint gyászos esernyők.

 

Védtelen szaladnak

a siheder ürgék

sasszárnyán holnaptól

lágyan elterülnék.

 

Begyűjtenék onnan

hetvenhét villámot

s jeget szórnék lassan

úgy egymilliárdot.

 

Az ember

 

Játszik a fecskendő

két véna között ingázik,

az éden almája

ma vérben pompázik.

 

Minden csillag az égről

lepattog a földre,

sötét lélek társul

a léthez mindörökre.

 

Az ember középen áll

belőve, készen,

s kiszívják eszét,

őt röhögik vigécen.

 

Talaj s jelen valóság

futószalag gép,

a hit üres tárral tölti

fényes revolverét.

 

Majd a majmok mindnyájan

lemásznak a fáról,

ők kalapálnak lelkükkel

Istent kősziklából.

 

S a tű sprőd bőrükön

csorbulva törik,

millió az édeni alma

s szűzen tündöklik.

 

A dió

 

Vén törzs, vastag és örök

évgyűrűk, érett csendkörök

az udvar keresztfája

kamaszodó diók, aggastyán levelek

-  még él a nyár utolsó bája.

 

Reszket a szél, rémálmot mesél a tájnak,

a vadgerlék szürkén, félőn kiabálnak

s egy szivarfa óriástenyérrel integet,

ám a dió mozdulatlan szobor,

magány öleli a rajta múló másodperceket.

 

Vonít a távol, fűnyíró nyögi trágár szavait,

nincs menekvés, az idő felfalja

az univerzum kegyvesztettjeit,

s a Hold már halálról mesél,

az igazság rozsdás, vérvörös színt fest,

menekült sereglet tart gyűlést

a villanydrót-utca legközepén.

 

A dió rettenthetetlen,

törzsét ezer szú hiába rágja,

most csend kell, nyugalom és magány,

mellyel öreg ágaival néha integet,

ahogy az ősz rémeit

s az első fagyot várja.

 

Aztán…

 

Tolvaj és gyáva hiteket

gyűjtöttek a napok,

fiatal volt a csend,

mely angyalokat hordozott.

 

A bizalom eltűnt

s kősziklába bújt,

levedlett álarcok röhögtek

s vad táncot járt a múlt.

 

Ekkor a zsúfolt árnyékból

a fény kilépett középre,

ott járt s kelt csibészen,

pőre önmagát védve.

 

A jóság lázban égett

s zöld vírust lehelt a nyár,

sötét szelek korbácsoltak

s elbújt a temérdek barát.

 

Egy döglött eb bőrét aztán

a remény magára dobta,

s elindult, hátha még más is

akad e tapasztalt horogra.

 

Költözés

 

Halvány hangok kaparják a falat,

fáj a virágba borulás,

a hajnali gyöngyharmat kettéhasad

s megnémul a forrongó tudás.

 

Szakadt pokrócok ugatják a szelet

egy döglött léckerítés tetején,

rozsdás színnel vérzik el a nyár,

s az óra lassacskán elvetél.

 

Hideg könnycseppek pofozzák a földet,

majd agyonlövik az elevent,

néhány kitin még bénán arrébb mászik,

s csontvázzá sorvad a szerelem.

 

Rothadó almák lapozzák a füvet,

a köd nyálkás betűkkel ír,

üres palackokba vinnyog már a szél,

s a múlt mélyít magának sírt.

 

Levedlett csikkekből nikotin páráll,

s felfalja az avar valamennyit,

nem jön üzenet többé a fáktól,

mától imák hagynak itt búcsúfecnit.

 

A hátsó udvarban

 

Van egy kód, feltörhetetlen

számok sorozata,

állandóan változó kombináció

a pillanat ostromzott agya.

Lidérces titok, melyet senki

sem fejtett még,

ősi csönd, magjában

a megtudhatatlan kegyesség,

s lángja oly hosszú,

magasba nyúló tudat,

hogy senki, de senki lelke

nem vésett még oda utat,

s akkor egy lombos alaktalan

a hátsó udvarban tűzlétrát talál,

talpát megveti a vason,

szárnyát kitárva vastagon feljut oda

honnan ugrani jó,

s megérinteni a halált.

 

Október

 

Nappalok az éjek után kúsznak,

lepkeszárnyú, nyárkergető dúvad,

őszi csöndnek rézsútos szelleme,

ma langyos, holnap hűvös kedvese.

 

Karöltve jár egy lidérc a tájjal,

a fákon ezer égő szemet tálal,

s hullajtja a dús őszi záporát,

míg számolja föld-vénülő korát.

 

Darázspók petéit már lerakta

sírjában hál s vár az égi fagyra,

s a rózsa vörösre festi körmét,

mert a zöldet lopja az üdvösség.

 

Nappalok az éjek után kúsznak,

fények lomhák, s halvány-szomorúak,

szétmorzsolt emléket üldöz a szél,

ma langyról, holnap már jégről beszél.

 

Az

Az eső

Az eső tavasszal

Az eső tavasszal esik.

Tavasszal esik az eső.

Esik tavasszal az eső.

Tavasszal az eső esik.

Esik az eső tavasszal.

Az eső esik tavasszal.

Az eső esik

Az eső

Az

 

2017. 02. 24.

Érző, citromsárga nárciszok,

a szív homlokzatára,

a kérges szaruhártyára

forradalmat hozzatok!

Hamvainkból feltámasszatok,

hogy a szűk kulacsszáj letörjön

és folyammá nőjön

a belőle kicsorgó szenteltvíz.

És a szomjazó ég

lángokba mártson minden csillagot,

s dagassza szúrósra valamennyi Napot,

hogy súlyos keresztek hulljanak a földre,

s mi gyalázat itt

vérezzen örökre.

 

Ahogy…

Szenvedély…,

ahogy egy gyufaszál ellobban

az éjszakai sötétet felrobbantva,

s gyorsan végigparázslik, majd elillan,

mint az első csók testi forráspontja,

hogy érezzen, emlékezzen,

mi élet és halál között boldogság volt.

 

Hangulat…,

ahogy jársz és feszes tüdődben tartott

levegőd szíveddel együtt rezeg,

mert ismered minden madár énekét,

s olykor, ha a legszebb válladra száll,

hát nem késlekedsz kimondani

az élet halhatatlan igazát.

 

Érzés…,

ahogy lesodródik utadról a félelem,

hogy lelked hívása vezényeljen

valamennyi ösztön-zsigeredben,

s úgy fogadd a múló, rád szabott időt,

hogy nem volt hiába,

ha könnyeid őrizték a zsebkendők.

 

Csak az enyém

…hogy miért lettél kellék?

…mert a medencék sekélyek, bár újak,

másolás, utánzás és önismétlés engem már untat,

hát kiléptem e programból egy üres folyosóra,

hogy új óra legyek.

Szándékom neked mutatni

az időt, a percet – ha serceg,

a felismert kedv arra a tájra,

ahol még nem jártál.

Unod?

Hát, én is unom már a berögzült, ismert

és jól lerágott csontot, amiért

oly sok ember ontott vért – hiába,

mert te fel sem néztél,

rá se pillantottál

sem az arcra,

sem a képernyőre,

sem a szemfedőre!

…hogy miért lettél kellék?

…mert csak arra vagy jó, hogy utánozz,

s ne álmodj, csak önmegvalósíts

és sírj, ha kell, míg a tett

marad az enyém.

Csak az enyém!

 

A víz

A víz…

kiszáradt…

csatornákon keresztül,

s időtlen vegyül a hiány.

A tér cserepes szája széles,

forró a sóhaj és szomjas a tátogás.

Alig vánszorgó délibábok csapódnak egymáshoz,

az árnyékok szárazan lógnak, gazdátlan szólnak

és az égi katlan mindenkit átkoz.

Az emlék nedve is elveszett róla,

egy magányos karóra

aszott kígyóbőrt lendít a szél.

És jellege az összes folyadéknak,

a múlt pillangószárnyú fodra.

Lecsapolták végleg

az élet magzatvizét.

 

2016-2017. március

Végül is eljött a március

téli demenciánkra,

mosdatlan lelkünkre,

kihányt életünkre

a tavasz billogával

arcunkra sütni, mi lávaként

bugyborékol fában,

madárban, földben, fűben.

…csak bennünk nem!

Még bennünk nem,

mert nem ember az ember

míg Midas fülével hallja az igazságot.

De valami már készül,

tisztább eleségül,

ha nem ösztön-képünket nézzük

tükörben, sárban, szélben, vérben,

…már valami készül…

Végül is eljött a március,

eljött, itt van,

nekünk teremtetett,

hogy lélekkel igézzen

– igazán emberit.

 

Eljött egy nap

(2016. október 23-ra)

 

Eljött egy nap, hogy felébredjünk az éber kómából.

Az aljas pártfogás nem kell,

s a szándékosan gerjesztett nyomor,

az agyakba diktált mesterséges szigor.

Eljött a nap, hogy az iskolapadok odakiáltsanak,

ki…, a füstös utcára néző ablakokon túlra,

hogy a fiatal arcokat

nyúzza, szúrja, dúlja a fény, mely fentről érkezett.

Szívdobbanásra döngtek a léptek,

az arcvonások együtt égtek

és együtt maradtak ott fenn,

ahová tartottak.

Ahonnan nincs visszaút.

Lélekig vezető keresztút volt.

Ott a betonházak, betonszobák, betonfüggönyök

mögül leselkedők betonszíve

nem dobbant, csak lőtt.

Lőtt!

Testvérre, gyermekre, hitvesre,

árvára, lányra, édesre

parancsszó nélkül is akár.

A halál hirtelen érkezett

és újra stációit számolta, megvan-e mind,

majd széles lánctalpakkal

a Golgota csúcsán megállt.

Golyó, erőszak, vér

ott hiábavalóság. 

 

Egy óvó intézkedés kapcsán

Mivel sosem volt

kitörölhetetlen jószág a szellem

erről az egyetemes baromfiudvarról,

mely mára csak üres akolból

áll tele tyúkülővel.

Tojást senki sem tojt,

csak elmélkedett róla

szellemóriásként,

néha tyúk, néha kakas volt minden résztvevő,

de mindenképp azt kukorékolta,

hogy egy sárkány

a szemétdomb közepére állt,

szárnyait kitárta – bár ez csak megtévesztés

egy óvó intézkedés kapcsán.

 

Széles pengén

Másod egy arc,

széles pengének tükre,

egy hosszú él fényesen feszülve,

másod az arc.

 

Bunkerben lakunk,

sötétben áll körberágott alakunk,

…hogy fáj a beszakadt bőr,

a felsértett hús,

a kivérzett ideg.

 

Szirénák.

Emojis képernyők, lapok riadója

a kéz hüvelykujja,

csak nyomja, ha van wifis szólója.

 

Háborús vagy békés szerződés

mindez a tömegáradat,

hirtelen ütem,

gyors kereszthalálú pillanat?

 

…míg szivárványt vetítő

két üvegszálból nézel,

s bárányfelhőkön élsz, melyek háttértárakon

futnak szerteszéjjel,

 

és kalózűrhajón repülő napod

merő súlytalanság,

másod széles pengén,

éles időkapszulás alakod.

 

Mindig kanyarban

Kanyarog az út a dombok között,

a folyók fölött, a hegytetőn is,

keresi az élet báját.

Sznobok igája e modern hazai gondolat,

és földönfutó marad,

ki nem mozgat tőkét ide-oda,

nem gimnasztikázza zsebre

a tesze-tosza milliókat.

Lám, elbukni,

ha van jó nyelved, csak felfelé tudsz,

hol újabb milliókhoz futsz

alkusz vagyonodért.

A kapcsolatháló ígér, ha lobbiként ítél,

s a sztárkultusz itt dívik a legek csúcsán,

hol bunkóföldi példázza az etikett jussát,

és csúszópénzben, vagy adóban ázik

már fejebúbjáig az állampolgár.

Itt csak férfi lehet vitéz!

Kanyarog az út a dombok között,

mert ide költözött egy passzív hit,

hogy magyarnak lenni még megéri nekünk?

 

Csak úgy állj!

Csak állsz a szélben, hajad az arcodba kócol,

fogad között homokszemcséket csikorgatsz,

és hagyod, hogy felborzoljanak.

Negyven korbácsütés, nem több,

meztelen hátadon kong,

visszhangzik tőle a lonc,

mely éppen kihajt.

A sújtások után véres utak nyomódnak

a bőrbe – mind a tied – választhatsz belőle.

De te nem választasz, csak tűrsz,

s a szél recsegve fúj az ütközők között,

mely domborművei a tájnak,

ide kisplasztikáztak téged, …ide!

Tűrnöd kell, fagyot, kínt, kudarcot,

sínt és százezer halált.

Ha megcsonkolnak is,

ha mégis telibe találnak mindig,

mert célkereszt vagy itt,

hát úgy állj itt a szélben,

csak úgy állj!

 

Jó nekünk itt

Nekünk sohasem kell felébredni e kórteremben,

hol hosszú csöveken keresztül ömlik

vénánkba a tudás és ismeret.

Nekünk végig ott kell feküdni a megvetett ágyon,

hol kényelmes matracon illuziónálunk,

és merev testtel izzadva, de boldogan várjuk a feltámadást.

Néha szájunk mosolyra fakad,

de csak tudat alatt vagyunk magunknak énkép és önismeret,

ha csepeg online az álmodott szerep.

És akkor megvalósítva hisszük a bennünk fogant jót,

míg el nem fogy egy csőhossznyi adag,

s már nem marad más, hogy az időt fogyasszuk,

míg egy fehér köpeny kicseréli rajtunk

mi hittel várt igei malaszt.

Nekünk már nem kell felébredni

a kicsempézett Édenkertből,

ahova mindig is vágytunk.

Csapra verték minden álmunk,

s most mozdulatlan merengünk a boldogságban.

Jó nekünk itt, ebben a sterilizált Mennyországban.

 

Játssz velem!

Játsszunk még tele arccal

hazugság nélkül, ha másolsz is,

csak játszásból tedd,

ne légy irigy egyveleg nálam, ha játszol,

imából építs még templomot nekem.

 

S legyél a legmélyebb tenger,

hol megbújhatok, vagy kőszikla,

mely az égig ér,

s ha játszunk, engedd,

hogy végleg szabad legyek

és te légy bennem minden,

mit eddig ismertél.

 

Könnyemet, ha végtelen szakad,

s fekete korommal szennyezett,

te tisztítsd meg kristályos fénnyé,

hogy melletted én is bűntelen legyek.

 

Játsszunk még, gyere, játssz velem,

hogy tudjak, élni

és örömmel látni útjában a jövőt.

S ha mégis a halál erősebb lesz nálunk,

játszd el, hogy te voltál reményem,

s teremtőm.

 

Vajon mit?

Vajon mit választanál az életben maradáshoz,

egy szál virágot, mely lelkedbe ontja édes illatát,

vagy egy golyóstollat, hogy üzenj az utókornak

és magad után hagyd élted lábnyomát?

Vajon mit üzen az utolsó óra,

a maradás vagy a távozás kérelmét?

Mi lenne az utolsó kívánságod,

ha már menned kell

az érzelem vagy inkább értelem emlékét?

Ha kell, hogy válassz, mit adnál tovább,

a szépséget, a szerelmet

vagy inkább a gondolkodást?

Mit adnál az itt maradottnak a nagybetűs útra,

hamuba sült pogácsádat

vagy inkább a tudás varázspálcáját?

 

Patkány-játék a gödörben

Játszunk. Egy kőtáblán közöttünk,

dobókockánk kivésett betűkön pörög,

nem léphetünk, csak kis számok fölött.

 

A mélység önmagába húz, lezuhanunk,

tekintetünket egymásba szúrja,

elveszett e játéknak győztese, útja.

 

Vakságtól, szűkülő falainkon belül,

szabályok nélkül, bűnösen állunk,

egyedül maradtunk, nincs játszótársunk.

 

Egyetlen kőtáblánk szétmállott talaj,

kezünkből hamar kiesik a kocka,

utolsó játékunkat súlyos csend tapossa.

 

Nincs kezedben jogar

Hiába ugatsz, nincs kezedben jogar,

itt a széles magyar ugar,

nem peng itt a lant,

s nem szólal a dal.

 

Hazátlan forogsz, égi helyed vásott,

míg szép, szűzi földed ázott,

nincsen virágod,

itt a gazt rágod.

 

Hiába zokogsz, sárból lesz nyughelyed,

itt nincs kőszikla-szellemed,

óráid felett,

pusztulás lebeg.

 

Ünnep

Alkalomadtán, ha eljön a csoda,

és kidugja fejét az árnyék a fényre,

az ember szívében a gép bekapcsol,

hogy ideig-óráig ünnepét élje.

 

Akkor fenyőt állít a középpontba

és lesöpri róla az erdei átkot,

majd régi nejlonszatyrokból

ráteszi a fényes múlandóságot.

 

És kivárja az órát, mint zsugorodik

s távozik tőle az időtlen pillanat,

gépe lassul, majd megállóhoz ér,

s ott szívtelen várva sokáig marad.

 

 Tanács

Egy bigott kísérő,

egy megfontolt gondolat.

Ha fontos vagy magadnak,

másnak azt el ne add!

Légy őszinte, hű és hálás

az álomhoz, mely elkísér,

ne védj alkalmakat

egy illanó sikerért!

Vésd kőbe hitedet,

markold az erőd,

vesd kemencéd mélyére,

mi gyengített azelőtt!

Légy öröme tettednek,

légy éber gondviselés,

s hála száll utánad

– köszönet, nevetés.

 

Talán…

Annyira töredéktelen és sima,

ha kinézel az ablakon…

…talán lesz még

egy utolsó esély,

egy utolsó alkalom,

hogy feltörjön

minden globális álszentség,

talán résnyire kifeszíthető lesz

egy látható új mélység,

egy új évszak,

ha hozzánk jön és lelkünkre ül,

talán meglátjuk mindazt,

mi megszépít mindenkit legbelül.

 

Mely sokak szemének tükre!

Büdös hónaljfüzérek szagát…

…szívtam a hegyen innen,

hol nincs-árnyékát még nem tudhattam

a hajtányos élet modorának,

én addig kiálltam mindenért,

mi a halál ez oldalán született.

De a halál a halállal fizetett,

hogy nosztalgikus, csúf mindaz,

mi lágy ölére hív,

mi vágy-tömjénje

az elgondolt igazságnak.

Mágnes-erdők fém-fáihoz vonzott

az áldott tudatlanság,

a lélek-bujaság, mely számtalan

a gonosz kereszttüzében,

hát hadd égjen a láng,

mely sokak szemének tükre,

mely taknyos üdvünkre mond

misét kegyetlenül.

 

Szólok

Szubjektív oldalnézetben szólok,

a ló nem hápog a kutya sem sziszegő szónok,

s a szélben csak a szemét sodródik,

a sziklák időtlen klónok,

s mert minden felesleges szó a fülünkbe ugat,

mégis a halhatatlanoké a végső felelősségtudat.

 

Tátog a természet,

mint fiókáját eteti a földet a belájkolt tavasz,

mosdatja szutykos, izgága lelkét,

ki magyar földre született s ravasz,

önmaga lángját régen kioltotta,

s nem rohan a feltámadt forradalomba.

 

Az igazság másik tárhelyre került,

a titkosított háttér-adathordozóra,

a kultúra pénzfüggő elmeállapot,

ismerősök egyszázalékos különadója,

és sok-sok érdekbarát nyelve,

mely hosszasan nyalja végig az utat,

s közben pályázatfigyelő félresunyítva

- státuszért, helyezésért, nyereségért kutat.

 

Az idő súlyzózik, növekvő teherrel testépít,

a pálinka felvezet, kampánybeszédet a sör készít,

majd a bor letisztult formát bont,

s az abroszon gyertyafény imbolyog,

nincsen győztes cél,

az élet befejezetlen s folytonos.

 

Kérdezni kár!

Tudatmódosítás: egy adag amfetamin,

egy pohár tequila.

…féreglyuk - a neonzöld élet

szabadság-rítusa.

Szédülés, forgás, lüktetés

- kilépni ki akar?

Kábszerképű docens a világ akkurátusa.

Szintetikus vigasz és gépzene-tudat

mossa a személyiséget,

lecsorog könnytelen

s a szívhez panaszol,

de ki ért meg téged?

Kérdezni kár, úgyis hazudnak,

tabletták, tűk, zűrzavar az agyban,

alkohol vidít egy transzvesztita álmot,

s gyönyörről képzeleg zavartan.

 

2014. 04. 06.

Hallgatag lelkek háttér-vokálja

buznyákos pentatont énekel,

újdonsült kamuzók országa dúdol,

s gengszterhad rafkósan vezényel.

 

Gyulladj meg pusztító alvilág-igen

a böjt-ömleny forradalomnak,

húzz csizmát ál-spigó és csajkáddal

merjél húst a szertefőtt jónak.

 

Galád, elaljasult birtoklás,

és spiller harácsolás-egyveleg,

ki úri méltóságnak e trónfosztó

magyarságra teljeséggel született.

 

De eldöntetett már a sors,

melyet politizáltak a ripacsok,

gusztusuk rabszolga-idillhez,

gúny-földhöz mindmáig ragasztott.

 

Dalolni jöttél vagy pengetni

a múltból fecsegő adósságot,

zéró toleráns extázis nem voksol,

s nem alakít fantom gyűlölet-pártot.

 

Kiáltvány

Közhelyrímet a népnek,

giccsekkel tömött sorokat,

főnévi igenév is szántson,

mint benned gyúlt gondolat.

 

Amatőr szószátyár legyél

ragrímmel alkotó,

köznépi közbeszédben

költői csacsogó.

 

Zseniknek szójátékot,

profi szóegyveleget,

szavakból gyártott frappáns nyelvújítást

…kívánjunk nekik alkalmi rímképletet!

 

Költészetünk sznob kicsapongása

az elit súlyos fegyvere,

s mondanivalótlan álca lesz

jövőnk kultikus egyede.

 

Önmagában bájolgó emóció

mindkét térfél győztese,

de mégis kié az áldozat

vér-foltos, fájó szőttese?

 

Lehet, hogy…

Lehet, hogy hányok, s a fényt megtöröm,

lehet, hogy ujjamról letörik a műköröm.

Lehet, hogy modorom divatjamúlt,

lehet, hogy pinkódom 16.20.

Lehet, hogy beköplek,

lehet, hogy leköplek,

ki tudja szavamért hányakat felkötnek,

Lehet, hogy hányok, s a fényt megtöröm,

lehet, hogy ujjamról letörik a műköröm.

 

Ganca

Húzod és nyúzod és letagad,

omlósnak nézed, jaj, elragad,

vajling a szájad, egy kitátott,

hideg a hájad, de ki látott?

 

Fogatlan röhögve kapkodja,

nyúlik a belében fantomra,

csacsogják, csócsálják gyerekek,

púposra kérnek egy keveset.

 

Kiszántod sápatag türelmét,

hasadban sokáig fülel még,

szánalmad fogdossa pénzedet,

fizettél elmebajt, mérgeket.

 

Ugattak!

 Fertőzött fények derengéseiben

szétolvadt testek folytak az úton

sietősen, idegesen.

Ajtók nyíltak,

futószalagon az elme összefolyt csínja,

éppen egymásba illett sebesen.

Meósok lénytelen alakja

vágott utat a gépsorok labirintusában,

egy miniszoknya aláírásokkal zavarta

direktorát az irodában.

Vörös hajszálak kanyarogtak a szélben,

az olajban sültkolbászok égtek

és hamburgert zabált a péntek.

Kutyák ugattak

a lakótelepi szobákban,

ugattak,

ugattak,

ugattak…!