Szerintem

Szerintem a zöldbe kellene kék

szerintem ma kéne haladni még

szerintem a jég is ugyanúgy éget

szerintem a csend néha félrelépett

szerintem egy falat éppen halál

szerintem a forgás régóta áll

szerintem a tóban kevés a víz

szerintem a művi boldogság csíp

szerintem az irigy belül kopasz

szerintem a hazug magán nyomaszt

szerintem a macskára kell némi szőr

szerintem ki tud az éjjeliőr

szerintem az oroszlánok mind buták

szerintem az egerek ezt jól tudják

szerintem a falon szem is van

szerintem a sok vagyon elillan

szerintem a szeretethez kell áldás

szerintem az ima sokszor nagyravágyás

szerintem a szegénység a leggazdagabb

szerintem a jövő a múltban ragadt

szerintem a zöldbe kellene kék

szerintem az ember vonatkerék.

 

egyenes fatüskén

a kerék elgurult

bele a tóba

egy eszme ráborult

szálkás karóra

 

egyenes fatüskén

károg a varjú

hogyan lesz dobogón

ki vásott agyú

 

tekintet barázdál

s válogat megint

helyes ki bólogat

s mindenre legyint

 

megsimul és szolga

parancsra gyilkol

nem baj, ha játszmákon

szívünkre piszkol

 

fuldokol minden ép

az igaz égett

halál a világos

most már sötét lett

 

a hited hol munkál

van-e vagy beteg

fertőz-e pénzhajhász

kampányfő egyed

 

a kerék elgurult

bele a tóba

egy eszme ráborult

szálkás karóra

 

Dobog a tett

én egy senki vagyok

ám lenni akartam valaki

bár senki maradtam

de lett belőlem valami

 

letöröltem néhány virágot

és láttam bogarakat

elültettem néhány csemetét

s megismertem magamat

 

én lenni akartam valaki

bár öreg már bennem a tér

s míg szívja vérét a kamra

dobog a tett s a verőér

 

forráspontig kéne

zümmögést ontanak a fák

és nekünk duruzsol a fény

sűrített vakság gyantázza

a változást akaró kéjt

 

lábbal tiport földbe döngölt

lehetőségünket elkergettük

az alakot formáló makacsságot

nem játsszuk – megvesszük

 

a kikelet ma újdonság szép

vele kéne menni most

de maradunk egyhelyben

gyávaságot a restség fog

 

forráspontig kéne dúdolni

és virrasztani hasadásig

lemetszve az elfagyásokat

a hit kócos levenduláin

 

kettes számrendszerben élünk

digitális cellarácsok között

virtuális szívünk ezerszer is

háromdés nyomtatóban köhög

 

most langyos levegő árad

s a levelek simára feszülnek

a fűszálak gerince mind egyenes

s a tücskök nekünk hegedülnek

 

Valaki

Valaki faragott egy keresztet,

valaki ráfeszült,

valaki sarokba támasztotta,

valaki megrendült.

 

Valaki keretbe foglalta,

valaki eltörte,

valaki szöget vert fájába,

valaki öntözte.

 

Valaki dalban magasztalta,

valaki hangtalan,

valaki szavakkal imádta,

valaki hasztalan.

 

Valaki ékszerként viselte,

valaki kidobta,

valaki vászonra festette,

valaki fotózta.

 

Valaki tagadássá tette,

valaki ölelte,

valaki belőle született,

valaki ölette.

 

Valaki faragott egy keresztet,

valaki ráfeszült,

valaki örökre eltüntette,

valaki megkerült.

 

A Nő

A Nő, míg okos,

égi tünemény,

határozott ma,

s holnapot is kér.

 

Férfi fölé, ha nő,

tiszta kilátás,

hím-ego káros

hosszú kiáltvány.

 

Ezért nem ad mást

mint partneri vért,

férfiként többet

belőle sose tépj.

 

A Nő, míg okos,

teremtő erő,

sokkal többet ér,

mint ős-szerető.

 

Béke, s szeretet,

mely égig emel,

s ha elfogadod,

az ég is te leszel.

 

Valaki vásárolt nekünk

Valaki megszegte a tilalmat,

és vásárolt nekünk egy tavaszt,

nagy tűzkorongot is kért hozzá,

s a meleg hónaljunkig szaladt.

 

A kertrészlegen még megállt

s megrakta zölddel kosarát,

majd egy szép szivárványban

sárgát, lilát, s rózsaszínt talált.

 

Aztán az illatszereshez ment

és üvegcsék között kutatott,

s minden virágsziromba öntött

fenségesen csábító illatot.

 

Végül az égtetőn egy hatalmas,

kétszárnyú ablakot kitárt,

honnan daliás sorban állatok

serege baktatott vagy szállt.

 

Valaki megszegte a tilalmat

és vásárolt nekünk egy tavaszt,

nagy tűzkorongot is kért hozzá,

s a meleg hónaljunkig szaladt.

 

Van-nincs

Van, ki lép, de poénba röhögi,

s a maradék állólámpa - tömzsi,

szórt fényénél ferdül az igazság,

árnyékba vonul a halhatatlan.

 

Van, ki tud, de nyavalyát kap,

míg a mind - tökfej, s anomália-agy,

és kiskapukon át közeggé nő,

az értelem ép, s megtudhatatlan.

 

Van, ki lát, de önzésből lusta,

a vak meg bámul az ász adura,

béna tekintettől a Föld nem forog,

a tettre kész remény láthatatlan.

 

Van úgy

Hát van úgy, hogy az óceán mélyül,

és sötétebb az éjszaka,

hát van úgy, hogy a csend kiáltás

és megszűnik a valaha.

 

Hát van úgy, hogy a senki az úr

és fájdalmas az öröm,

hát van úgy, hogy a minden kopasz

és szivárvány a köd.

 

Hát van úgy, hogy a lépés áll

és a mozgás merev,

hát van úgy, hogy a nincs kérdés

és a vakság szeret.

 

Hát van úgy, hogy a tudás gátol

és az ostoba az úr,

hát van úgy, hogy az ég tetején

a fényes megfakul.

 

Hát van úgy, hogy az óceán mélyül

és sötétebb az éjszaka,

hát van úgy, hogy a csend kiáltás

és megszűnik a valaha.

 

Egy életért

Rideg és göcsörtös erdő az ember,

valahol fényárban gömbölyű tisztása,

lombos fáit egy életért kivágja.

 

Felhők fölé tekint a világító örök,

sötétség, vakság a formázott anyag,

s a lélek harmadnapra feltámad.

 

Út feszül hosszan, békítő kegyetlen,

galamb-dal mossa, áztatja nagy porát,

szívében keresi üdvös otthonát.

 

Rideg és göcsörtös erdő az ember,

valahol fényárban gömbölyű tisztása,

lombos fáit egy életért kivágja.

 

Haladás

Talán oldalra lépek,

talán egyenesen haladok,

éjfeketék az éjek,

s még feketébbek a nappalok.

 

Hirtelen tavasz

Lakatlan a nárcisz

méhe megfagyott,

vadárvácska ásít

angyala szabott.

 

Ibolya fehérlik

várja a lilát,

kegyetlen a jácint

fosztja illatát.

 

Aranyeső könnyez

hulló szerelem,

véres kankalinról

menekül a szem.

 

Rozmaring haragvó

méregzöld hajú,

csontváz-magnólián

károg a varjú.

 

Lakatlan a nárcisz

méhe megfagyott,

vadárvácska ásít

angyala szabott.

 

Lent és fent

Az élet olyan síkon játszik, ahol fent és lent helye ugyanaz,

ha vádlott vagy győztes is – mindegy -, mozdulatlan marad.

 

Könnyből gyúr kenyeret, de nincs benne lélegző kovász,

héjából elveszett mára a hangulatvadász, s jóízű ropogás.

 

Bizonytalan holnapok éjét nem váltja a magabiztos világos,

s nappalok után a sötét sem száll úgy, mint gyorsröptű táltos.

 

Háború dúl, aljas titkokat rabló, szívet markoló háború,

oly álnok, melynek cinkostársa a csend, s a magányos bú.

 

S mi kisarjad, mert szándék és szeretet hívja, s fény övezi,

a fagy gyorsan kifosztja, szívéből vérét a halálba ömleszti.

 

Az ember most oly gyenge, még halhatatlan tanulásra vár;

hogy a lent alant maradjon, s a fent húzza fel lélek-alakját.

 

Csak azok tűrnek

Keserű vérben keserű várban

fúj a szél rácsos fémes cellákban

árnyékok jönnek csontvázak mennek

monitor vibrál szivárvány kedvet.

 

Műanyag díszek vékonyka szálon

lebeg a giccses névtelen álom

falakon foszló unalom mászik

üvegen túlról monoton látszik.

 

Betűkön percek lustuló porcok

őrt álló néma vezeklő polcok

rágcsál a régi és emészt az új

valami zsírszag a szövetbe bújt.

 

Reszkető chipek kinyújtott csápok

kitalált élőn hatott az átok

árnyékok jönnek csontvázak ülnek

akik meghaltak csak azok tűrnek.

 

Élj!

Élj, ha élhetsz még ma

a rózsák érted nyílnak,

neked épül hosszan

szépségéből színpad.

 

Dalt a méh is neked

zümmög a füledbe,

rólad húz a tücsök

nótát még ma este.

 

Hozzád szól a tenger

türkiz morajlása,

általad ér ritmus

a rák ollójára.

 

Neked szól a műsor

étlapon tálalva,

grátisz gagyi dallal

s szöveggel felvágva.

 

Érted szippant mérget

megannyi eledel,

s hirdeti általa

fitt és üde leszel.

 

Hozzád szórnak ezer

vírust és bacilust,

mik úgy hízelegnek

mint tetszelgő cicus.

 

S ha indulsz utadra

letörsz rózsát, szirmot,

megölsz méhet, s dallal

a tücsköt sem bírod.

 

Tonnaszám szemetelsz

épp a hátad mögé,

míg fullad víz és föld

s pusztul mindörökké.

 

Így érted mi marad?

Szemfüles, csúf halál,

gyorsabb az időnél

ő is neked vagány.

 

Élj, ha élhetsz még ma

a rózsák érted nyílnak,

neked épül hosszan

szépségéből színpad.

 

Dalt a méh is neked

zümmög a füledbe,

rólad húz a tücsök

nótát még ma este.

 

Az egyenes görbe

A sík hullámos,

az egyenes görbe,

a kerek kicsorbult,

az óriás törpe.

 

A zsák végtelen,

a véges feltámadt,

az idő elakadt,

az öröm fáradt.

 

A mozgás merev,

a szobor utazó,

a tömeg súlytalan,

a súly untató.

 

A sík hullámos,

az egyenes görbe,

a kerek kicsorbult,

az óriás törpe.

 

Szemfödél készül

(avagy a kultúra passzivitása)

Az élet halálközeli,

az elmúlás nyomkövetése,

ismétlések vonzásában

sír az eredet éle.

 

Unott megszokások

és olcsó divatok gyásza,

mit felvesz, majd levetkőz

a lehetőség kovásza.

 

Szemfödél készül, hímes

selyemből fényes,

miért jó e mozdulatlan,

rajtunk terebélyes?

 

(V)ÉSZ

Csak nyomod a sódert

és lököd a szót,

de nem bírsz a tettel

és köpöd a jót.

 

Egy gurunak festesz,

mert egód nyomul,

talpat nyaló egylet

fényez piszkosul.

 

Azt hiszed, hogy ész vagy,

szellemi gyönyör,

s tőled lesz majd szép nagy

az alkotó kör.

 

Azonnal eladnád

lelked bugyrait,

ha a hírnév csúcsán

lelnéd útjaid.

 

S miután javadra

lelaktad a fényt,

beképzelt alakkal

új dogmákat kérsz.

 

Csak nyomod a sódert

és lököd a szót,

de nem bírsz a tettel

és köpöd a jót.

 

Minek?

Minek az öröm,

ha bánat is jó,

minek a fent,

ha lent rendhagyó.

 

Minek a gazdag,

ha szegény is áll,

minek a különc,

ha tömeg a vágy.

 

Minek a csoda,

ha valóság szól,

minek az álom,

ha pofon a csók.

 

Minek a galamb,

ha varjú is száll,

minek a lélek,

ha gonosz itt jár.

 

Minek az öröm,

ha bánat is jó,

minek a fent,

ha lent rendhagyó.

 

Holnap

Ma troll a tollam,

lapszéli erdő nincs,

fojt a sumák üres

nihillé sorvadt lincs.

 

Bár ugatna folyton,

és lenne rá hivatkozás,

fehérlap országban; - itt -,

a betűvégi kitárulkozás.

 

De nem ugat, nem szűköl,

s még nem is vonít, csak hallgat,

mi megreked e patron fémerében,

kékvérű, büszke alkat.

 

Ez takargat, s nem szól,

titkot őriz, a nedv eltemet,

ha lesz forradalom - talán holnap,

igába hajtják a sűrű jegyzetek.

 

Surus

(Hannibál legbátrabb elefántjához)

Húzod a paraszt igát,

mit agyadba ültettek,

fejeden töviskorona,

miközben szíved küzd, reszket.

 

Falak vesznek körül,

kínzó láncok gyötörnek,

s korbácsok hajtányán

látsz minden fényt gyönyörnek.

 

Útvesztők között, ismeretlen sors

hajt, s űz véres könnyeken,

míg izzadsz, a pokol nyit

új rést egy szörnyű életen.

 

Ki boldog, és elhárító pszichét

egy romboló élvezetbe hív,

eltekint rólad, meg se ismer,

hogy neki jusson dics, s gazdagító ír.

 

Küzdj hát, a magasok tövén,

ott győző egyedül te leszel,

míg a lelkiismeret a tét és igazság dönt,

a jövőkép csakis érted támad fel.

 

Az egyetlen

Hogy tudhatnád könnyeim
fájón vagy örömmel törnek,
ha szakadt és ráncos reményben
lényeget üdvözölnek.

 

Kislétű világod polgárjót,
megszokást takargat,
távcsövön messzebbre sosem látsz,
hisz kényelmed ütőlap-alkat.

 

Hogy tudhatnád, mi lök fel,
s ki ott a magasban tart,
bizalmat, figyelmet töretlen
s végsőt ad, ki vigasztal.

 

Önző és irigy nép a tömeg,
álarca sablon, ismerős,
maszktalan lélek az egyetlen,
s keresztjén ott az erőd.

 

Még nem volt

A lélek elhajított felesleg

a világ szeméttelepén,

mert:

még nem volt ily sötét a világos,

még nem volt ily rossz a jó,

még nem volt ily fázós a meleg,

még nem volt ily néma a szó.

Még nem volt ily éhes a jóllakott,

még nem volt ily goromba a kedves,

még nem volt ily bántó az ölelés,

még nem volt ily száraz a nedves.

Még nem volt ily tudatlan a tudás,

még nem volt ily kevés a sok,

még nem volt ily sótlan az édes,

még nem volt ily élő a holt.

Még nem volt ily puhány a kemény

még nem volt ily álló a menet,

még nem volt ily csúnya a szép,

még nem volt ily görbe az egyenes.

Még nem volt ily embertelen az ember,

még nem volt ily fajtalan a faj,

még nem volt ily aljas az akarat,

még nem volt ily fedetlen, ki mindent betakar.

 

Miért?

A táj, mint zordon gólem

tekint a messzeségbe,

nyers pusztaságot lát,

mielőtt végleg elenyészne.

 

Hibernált testén számtalan

fájdalom emléke csücsül,

üvöltene, ám mozdulatlanul kell

a jövőnek most ősi kegyül.

 

Csillaga, ha rátekint néha,

mikor fényesre csiszoltan robban,

pirkadt álmokat kergetve ébred

a fagyos éji lábnyomokban.

 

De miért tűr ily alázattal

nem kérve egyetlen ölelést,

csók nélkül hisz, míg lelke

már tudja a közelgő remény.

 

Lökötten

Ödönke görbe körbe

ökölbe törve köt le,

örökre födve

könnye csöppje lök le

zöldre rökönyödve,

ötödölve jönne,

földre szökne,

tönkre kötne,

szögre lökne

könyökölve böködne,

vörösbe töltve zörögne,

s szömömbe röhögne.

 

Öleb fönnen zörren,

csönd lenn,

több nem

szöszmötöl benn,

s fönn sem.

 

(lökötten ötöltem

s közöltem örömömben)

 

Árva madárdal

Zuhan az élet, gurul a halál,

vörös trónszéken csillag kiabál.

 

Jégpáncél mered, madárcsőr koppan,

szomjazó sereg hajnala most van.

 

Emberkéz legyint, pénzében fürdik,

vásárolt szívtől lelke is bűzlik.

 

Szájából panasz kúszik az égre,

elégből kevés - sokkal több kéne.

 

Alkonyban szomjas szeretet szárnyal,

távolból ölel árva madárdal.

 

Mackóágy

Akkora a mackó mancsa,

hogy egy nyuszi alhat rajta,

vakarózhat, forgolódhat,

szőrmatracon nyújtózkodhat.

 

Két füle sem lóg a földre,

mackókarmos rács van körbe,

huncutkodhat, virgonckodhat,

csintalanul bohóckodhat.

 

Nyuszi lába mikor fázik,

kinyújtja a szőrbundáig,

ficánkolhat, vakarózhat,

szőrmatracon takarózhat.

 

Akkora a mackó mancsa,

hogy egy nyuszi alhat rajta,

s medvemancs csak altatgatja,

mígnem egyszer – hamm! -, bekapja.

 

Karácsony

Lakatlan állunk, sötétbe mártott

alakunk holnaptól feledés,

szakadni kívánt mosolyunk távol

dereng, s a semmibe feketéll.

 

Valaki hozzánk jött, üveggyöngy

tükrében égboltot hasított,

fedetlen fény, végtelen szülte könny

zuhant - élni, hinni tanított.

 

Az éj

Amikor középszer nyit ajtót a zörgetésre

és kommersz dalt énekel,

és az ünnep csak rólad szól

ezért minden percben érted vezekel.

 

És szájbarágós, rigmusok lüktetnek

az agy barázdált szürkeállományán,

s nem mond mást az élet

mint percnyi populáris élvezet-kiáltványt.

 

Hát tapsolj, és gyúrj a mának,

mert a holnapot nem te birtoklod,

elveszett a kulcs, mely zárba illő

s a reményre nem nyílik fiókod.

 

Hát tudd, a mécses lángja véges

mint virágod, ha kóstolja a tél,

a bércek, míg győznek, az égnek köszönnek,

és téged eltemet az éj

 

Advent

A tett; átlényegült józan hit,

szögesdrót-magány, elévült érdek,

gyűrött akarás, míg van dobogás

és nem száműzött a lélek.

 

Boldog, kinek szaván ring

a kegyetlen, vérző óceán,

oltár a mély, megváltás rajta

egy kérdés – ki vagy te igazán?

 

Színes üveggömb, mely törékeny

és felszínes - átható vigasz,

vagy késpengén tükröző valóság,

feszített nagypéntek-igaz.

 

Ki vagy e sárban, és lúgban

csecsszópó létbe zárva,

mely mérget fogyaszt és csókol

izzadva, szánalmas esküjét okádva.

 

Baljós a dal, suttogó fények közt

hallgatag számadás lapul,

a lényeg halhatatlan,

mely fennáll időtlen, s takaratlanul.

 

Épp ma

Vékony életet hordozol magadban

az anyák kérését messzeség nyeli,

ha tartoznál, kinek adnál belőle,

egy orgazda minden titkodat felfedi.

 

Te vagy a középpont, ha könnyben is

ázottan léleksikoly minden lépés,

rejtőzött szeretet mosdatja arcodat

mostohák hangja a hamis féltés.

 

Ám egy fa mégis vastag, törzse erős,

árnyéka folyton téged figyel.

–  Honnan e varázsos törődés? – kérdezed

s lennél éhes, de nincs éppen kivel.

 

De lépsz, egyedül a védtelen túlra

bús puszták égető homokján,

míg megfeszült akarat ítélet feletted,

győztes vagy akkor is e magányos golgotán.

 

Ha nem térdelsz

A leborotvált észhez

nem jár használati utasítás,

ha valami többet akarsz,

kérj tapasztalatot, tudást,

 

majd alázatteli hitet

még a forráspont előtt,

légy őszinte magadhoz

és tiszteld a benned vezeklőt.

 

Ha tudsz is, nem ér semmit

a lélek gyöngyei nélkül,

a szív sem dobog magától

ha nincs kiben újra megszépül,

 

és reményt sem ad soha

a homályos ablakú holnap,

ha Istened saját magad vagy

s nem térdelsz az igazi Mindenhatónak.

 

Mikulás

Bár én lennék a Mikulás,

egy végtelen algoritmus,

mely szignifikáns igazság

és intenzív habitus.

 

Bár én lennék a szakállas

longitudinális öreg,

egy eklatáns puttonnyal

affektív ajándék tömeg.

 

Bár én lennék a süveges

releváns öröm,

kit variencia sem pusztít

hiába a prediktív közöny.

 

Bár én lennék a palástos

égi korreláció,

mert holisztikus kérések sora

a szétosztott reflexió.

 

Nem jött el

Most levedlett újra megint,

véres bőrét örökül hagyta,

ma ott várt a hegyen mindenkit

és az alázat felmagasztalta.

 

Most hűvös szél faragta szépre

de gyarló volt ő mégis,

ujját szopva éretlen érkezett

és felszínné tette egy hipotézis.

 

Mert hiába jött, nem volt hite

s nem akart többet mint önmaga,

keresztjét dicsekvőn viselte

s a korbácsütést élvezni akarta.

 

S imáit hangszóró-szájak zúgták

és címlapsztori lett a napi áldozás,

színházat játszott az öntudat élén

s magának szólt csak e sztárolás.

 

És az éj hideg bombával érkezett

halálszagot lehelt, s nem ígért,

közben őt barlangba fektették,

de Jézus nem jött el önző szívéért.

 

Krisztus a hegyen

Gyúrj ezer arcot,

és faragj ezer keresztet, hisz élsz,

túrj dicső testet és hozzá elmét,

míg itt vagy s mindig remélsz,

törj csontot, mint sziklát,

mert utad elvásott tisztáson rég,

győzz lidércet bárhol, itt valós vagy

s nem lombikban gyártott, elvetélt.

 

Bújj magadba, gyűrt szíved homlokát

simítsd most egyenesre el

ha újulnod köteles, kényed hagyd,

ints erős, hitvalló kezeddel,

láss magasra, míg pirkadat elmédre

 vérrel egy táblát nem ír,

tudj lélekből csókolva, mert Krisztus

a hegyen érted is egykor sírt.

 

Nyúlj mélyre, míg enged a jóság,

és vezekelj érte, ha fáj,

nincs könyörgés, kioldás,

ha nem Isten mellett tud

 imákon az ős-száj.

 

Légy fennkölt, mutass fényt,

 állj őrt az igaz kegyelmének,

neked még tenned kell, s bíznod,

 mert veled szól ékesen a Szentlélek.