Szerintem
Szerintem a zöldbe kellene kék
szerintem ma kéne haladni még
szerintem a jég is ugyanúgy éget
szerintem a csend néha félrelépett
szerintem egy falat éppen halál
szerintem a forgás régóta áll
szerintem a tóban kevés a víz
szerintem a művi boldogság csíp
szerintem az irigy belül kopasz
szerintem a hazug magán nyomaszt
szerintem a macskára kell némi szőr
szerintem ki tud az éjjeliőr
szerintem az oroszlánok mind buták
szerintem az egerek ezt jól tudják
szerintem a falon szem is van
szerintem a sok vagyon elillan
szerintem a szeretethez kell áldás
szerintem az ima sokszor nagyravágyás
szerintem a szegénység a leggazdagabb
szerintem a jövő a múltban ragadt
szerintem a zöldbe kellene kék
szerintem az ember vonatkerék.
egyenes fatüskén
a kerék elgurult
bele a tóba
egy eszme ráborult
szálkás karóra
egyenes fatüskén
károg a varjú
hogyan lesz dobogón
ki vásott agyú
tekintet barázdál
s válogat megint
helyes ki bólogat
s mindenre legyint
megsimul és szolga
parancsra gyilkol
nem baj, ha játszmákon
szívünkre piszkol
fuldokol minden ép
az igaz égett
halál a világos
most már sötét lett
a hited hol munkál
van-e vagy beteg
fertőz-e pénzhajhász
kampányfő egyed
a kerék elgurult
bele a tóba
egy eszme ráborult
szálkás karóra
Dobog a tett
én egy senki vagyok
ám lenni akartam valaki
bár senki maradtam
de lett belőlem valami
letöröltem néhány virágot
és láttam bogarakat
elültettem néhány csemetét
s megismertem magamat
én lenni akartam valaki
bár öreg már bennem a tér
s míg szívja vérét a kamra
dobog a tett s a verőér
forráspontig kéne
zümmögést ontanak a fák
és nekünk duruzsol a fény
sűrített vakság gyantázza
a változást akaró kéjt
lábbal tiport földbe döngölt
lehetőségünket elkergettük
az alakot formáló makacsságot
nem játsszuk – megvesszük
a kikelet ma újdonság szép
vele kéne menni most
de maradunk egyhelyben
gyávaságot a restség fog
forráspontig kéne dúdolni
és virrasztani hasadásig
lemetszve az elfagyásokat
a hit kócos levenduláin
kettes számrendszerben élünk
digitális cellarácsok között
virtuális szívünk ezerszer is
háromdés nyomtatóban köhög
most langyos levegő árad
s a levelek simára feszülnek
a fűszálak gerince mind egyenes
s a tücskök nekünk hegedülnek
Valaki
Valaki faragott egy keresztet,
valaki ráfeszült,
valaki sarokba támasztotta,
valaki megrendült.
Valaki keretbe foglalta,
valaki eltörte,
valaki szöget vert fájába,
valaki öntözte.
Valaki dalban magasztalta,
valaki hangtalan,
valaki szavakkal imádta,
valaki hasztalan.
Valaki ékszerként viselte,
valaki kidobta,
valaki vászonra festette,
valaki fotózta.
Valaki tagadássá tette,
valaki ölelte,
valaki belőle született,
valaki ölette.
Valaki faragott egy keresztet,
valaki ráfeszült,
valaki örökre eltüntette,
valaki megkerült.
A Nő
A Nő, míg okos,
égi tünemény,
határozott ma,
s holnapot is kér.
Férfi fölé, ha nő,
tiszta kilátás,
hím-ego káros
hosszú kiáltvány.
Ezért nem ad mást
mint partneri vért,
férfiként többet
belőle sose tépj.
A Nő, míg okos,
teremtő erő,
sokkal többet ér,
mint ős-szerető.
Béke, s szeretet,
mely égig emel,
s ha elfogadod,
az ég is te leszel.
Valaki vásárolt nekünk
Valaki megszegte a tilalmat,
és vásárolt nekünk egy tavaszt,
nagy tűzkorongot is kért hozzá,
s a meleg hónaljunkig szaladt.
A kertrészlegen még megállt
s megrakta zölddel kosarát,
majd egy szép szivárványban
sárgát, lilát, s rózsaszínt talált.
Aztán az illatszereshez ment
és üvegcsék között kutatott,
s minden virágsziromba öntött
fenségesen csábító illatot.
Végül az égtetőn egy hatalmas,
kétszárnyú ablakot kitárt,
honnan daliás sorban állatok
serege baktatott vagy szállt.
Valaki megszegte a tilalmat
és vásárolt nekünk egy tavaszt,
nagy tűzkorongot is kért hozzá,
s a meleg hónaljunkig szaladt.
Van-nincs
Van, ki lép, de poénba röhögi,
s a maradék állólámpa - tömzsi,
szórt fényénél ferdül az igazság,
árnyékba vonul a halhatatlan.
Van, ki tud, de nyavalyát kap,
míg a mind - tökfej, s anomália-agy,
és kiskapukon át közeggé nő,
az értelem ép, s megtudhatatlan.
Van, ki lát, de önzésből lusta,
a vak meg bámul az ász adura,
béna tekintettől a Föld nem forog,
a tettre kész remény láthatatlan.
Van úgy
Hát van úgy, hogy az óceán mélyül,
és sötétebb az éjszaka,
hát van úgy, hogy a csend kiáltás
és megszűnik a valaha.
Hát van úgy, hogy a senki az úr
és fájdalmas az öröm,
hát van úgy, hogy a minden kopasz
és szivárvány a köd.
Hát van úgy, hogy a lépés áll
és a mozgás merev,
hát van úgy, hogy a nincs kérdés
és a vakság szeret.
Hát van úgy, hogy a tudás gátol
és az ostoba az úr,
hát van úgy, hogy az ég tetején
a fényes megfakul.
Hát van úgy, hogy az óceán mélyül
és sötétebb az éjszaka,
hát van úgy, hogy a csend kiáltás
és megszűnik a valaha.
Egy életért
Rideg és göcsörtös erdő az ember,
valahol fényárban gömbölyű tisztása,
lombos fáit egy életért kivágja.
Felhők fölé tekint a világító örök,
sötétség, vakság a formázott anyag,
s a lélek harmadnapra feltámad.
Út feszül hosszan, békítő kegyetlen,
galamb-dal mossa, áztatja nagy porát,
szívében keresi üdvös otthonát.
Rideg és göcsörtös erdő az ember,
valahol fényárban gömbölyű tisztása,
lombos fáit egy életért kivágja.
Haladás
Talán oldalra lépek,
talán egyenesen haladok,
éjfeketék az éjek,
s még feketébbek a nappalok.
Hirtelen tavasz
Lakatlan a nárcisz
méhe megfagyott,
vadárvácska ásít
angyala szabott.
Ibolya fehérlik
várja a lilát,
kegyetlen a jácint
fosztja illatát.
Aranyeső könnyez
hulló szerelem,
véres kankalinról
menekül a szem.
Rozmaring haragvó
méregzöld hajú,
csontváz-magnólián
károg a varjú.
Lakatlan a nárcisz
méhe megfagyott,
vadárvácska ásít
angyala szabott.
Lent és fent
Az élet olyan síkon játszik, ahol fent és lent helye ugyanaz,
ha vádlott vagy győztes is – mindegy -, mozdulatlan marad.
Könnyből gyúr kenyeret, de nincs benne lélegző kovász,
héjából elveszett mára a hangulatvadász, s jóízű ropogás.
Bizonytalan holnapok éjét nem váltja a magabiztos világos,
s nappalok után a sötét sem száll úgy, mint gyorsröptű táltos.
Háború dúl, aljas titkokat rabló, szívet markoló háború,
oly álnok, melynek cinkostársa a csend, s a magányos bú.
S mi kisarjad, mert szándék és szeretet hívja, s fény övezi,
a fagy gyorsan kifosztja, szívéből vérét a halálba ömleszti.
Az ember most oly gyenge, még halhatatlan tanulásra vár;
hogy a lent alant maradjon, s a fent húzza fel lélek-alakját.
Csak azok tűrnek
Keserű vérben keserű várban
fúj a szél rácsos fémes cellákban
árnyékok jönnek csontvázak mennek
monitor vibrál szivárvány kedvet.
Műanyag díszek vékonyka szálon
lebeg a giccses névtelen álom
falakon foszló unalom mászik
üvegen túlról monoton látszik.
Betűkön percek lustuló porcok
őrt álló néma vezeklő polcok
rágcsál a régi és emészt az új
valami zsírszag a szövetbe bújt.
Reszkető chipek kinyújtott csápok
kitalált élőn hatott az átok
árnyékok jönnek csontvázak ülnek
akik meghaltak csak azok tűrnek.
Élj!
Élj, ha élhetsz még ma
a rózsák érted nyílnak,
neked épül hosszan
szépségéből színpad.
Dalt a méh is neked
zümmög a füledbe,
rólad húz a tücsök
nótát még ma este.
Hozzád szól a tenger
türkiz morajlása,
általad ér ritmus
a rák ollójára.
Neked szól a műsor
étlapon tálalva,
grátisz gagyi dallal
s szöveggel felvágva.
Érted szippant mérget
megannyi eledel,
s hirdeti általa
fitt és üde leszel.
Hozzád szórnak ezer
vírust és bacilust,
mik úgy hízelegnek
mint tetszelgő cicus.
S ha indulsz utadra
letörsz rózsát, szirmot,
megölsz méhet, s dallal
a tücsköt sem bírod.
Tonnaszám szemetelsz
épp a hátad mögé,
míg fullad víz és föld
s pusztul mindörökké.
Így érted mi marad?
Szemfüles, csúf halál,
gyorsabb az időnél
ő is neked vagány.
Élj, ha élhetsz még ma
a rózsák érted nyílnak,
neked épül hosszan
szépségéből színpad.
Dalt a méh is neked
zümmög a füledbe,
rólad húz a tücsök
nótát még ma este.
Az egyenes görbe
A sík hullámos,
az egyenes görbe,
a kerek kicsorbult,
az óriás törpe.
A zsák végtelen,
a véges feltámadt,
az idő elakadt,
az öröm fáradt.
A mozgás merev,
a szobor utazó,
a tömeg súlytalan,
a súly untató.
A sík hullámos,
az egyenes görbe,
a kerek kicsorbult,
az óriás törpe.
Szemfödél készül
(avagy a kultúra passzivitása)
Az élet halálközeli,
az elmúlás nyomkövetése,
ismétlések vonzásában
sír az eredet éle.
Unott megszokások
és olcsó divatok gyásza,
mit felvesz, majd levetkőz
a lehetőség kovásza.
Szemfödél készül, hímes
selyemből fényes,
miért jó e mozdulatlan,
rajtunk terebélyes?
(V)ÉSZ
Csak nyomod a sódert
és lököd a szót,
de nem bírsz a tettel
és köpöd a jót.
Egy gurunak festesz,
mert egód nyomul,
talpat nyaló egylet
fényez piszkosul.
Azt hiszed, hogy ész vagy,
szellemi gyönyör,
s tőled lesz majd szép nagy
az alkotó kör.
Azonnal eladnád
lelked bugyrait,
ha a hírnév csúcsán
lelnéd útjaid.
S miután javadra
lelaktad a fényt,
beképzelt alakkal
új dogmákat kérsz.
Csak nyomod a sódert
és lököd a szót,
de nem bírsz a tettel
és köpöd a jót.
Minek?
Minek az öröm,
ha bánat is jó,
minek a fent,
ha lent rendhagyó.
Minek a gazdag,
ha szegény is áll,
minek a különc,
ha tömeg a vágy.
Minek a csoda,
ha valóság szól,
minek az álom,
ha pofon a csók.
Minek a galamb,
ha varjú is száll,
minek a lélek,
ha gonosz itt jár.
Minek az öröm,
ha bánat is jó,
minek a fent,
ha lent rendhagyó.
Holnap
Ma troll a tollam,
lapszéli erdő nincs,
fojt a sumák üres
nihillé sorvadt lincs.
Bár ugatna folyton,
és lenne rá hivatkozás,
fehérlap országban; - itt -,
a betűvégi kitárulkozás.
De nem ugat, nem szűköl,
s még nem is vonít, csak hallgat,
mi megreked e patron fémerében,
kékvérű, büszke alkat.
Ez takargat, s nem szól,
titkot őriz, a nedv eltemet,
ha lesz forradalom - talán holnap,
igába hajtják a sűrű jegyzetek.
Surus
(Hannibál legbátrabb elefántjához)
Húzod a paraszt igát,
mit agyadba ültettek,
fejeden töviskorona,
miközben szíved küzd, reszket.
Falak vesznek körül,
kínzó láncok gyötörnek,
s korbácsok hajtányán
látsz minden fényt gyönyörnek.
Útvesztők között, ismeretlen sors
hajt, s űz véres könnyeken,
míg izzadsz, a pokol nyit
új rést egy szörnyű életen.
Ki boldog, és elhárító pszichét
egy romboló élvezetbe hív,
eltekint rólad, meg se ismer,
hogy neki jusson dics, s gazdagító ír.
Küzdj hát, a magasok tövén,
ott győző egyedül te leszel,
míg a lelkiismeret a tét és igazság dönt,
a jövőkép csakis érted támad fel.
Az egyetlen
Hogy tudhatnád könnyeim
fájón vagy örömmel törnek,
ha szakadt és ráncos reményben
lényeget üdvözölnek.
Kislétű világod polgárjót,
megszokást takargat,
távcsövön messzebbre sosem látsz,
hisz kényelmed ütőlap-alkat.
Hogy tudhatnád, mi lök fel,
s ki ott a magasban tart,
bizalmat, figyelmet töretlen
s végsőt ad, ki vigasztal.
Önző és irigy nép a tömeg,
álarca sablon, ismerős,
maszktalan lélek az egyetlen,
s keresztjén ott az erőd.
Még nem volt
A lélek elhajított felesleg
a világ szeméttelepén,
mert:
még nem volt ily sötét a világos,
még nem volt ily rossz a jó,
még nem volt ily fázós a meleg,
még nem volt ily néma a szó.
Még nem volt ily éhes a jóllakott,
még nem volt ily goromba a kedves,
még nem volt ily bántó az ölelés,
még nem volt ily száraz a nedves.
Még nem volt ily tudatlan a tudás,
még nem volt ily kevés a sok,
még nem volt ily sótlan az édes,
még nem volt ily élő a holt.
Még nem volt ily puhány a kemény
még nem volt ily álló a menet,
még nem volt ily csúnya a szép,
még nem volt ily görbe az egyenes.
Még nem volt ily embertelen az ember,
még nem volt ily fajtalan a faj,
még nem volt ily aljas az akarat,
még nem volt ily fedetlen, ki mindent betakar.
Miért?
A táj, mint zordon gólem
tekint a messzeségbe,
nyers pusztaságot lát,
mielőtt végleg elenyészne.
Hibernált testén számtalan
fájdalom emléke csücsül,
üvöltene, ám mozdulatlanul kell
a jövőnek most ősi kegyül.
Csillaga, ha rátekint néha,
mikor fényesre csiszoltan robban,
pirkadt álmokat kergetve ébred
a fagyos éji lábnyomokban.
De miért tűr ily alázattal
nem kérve egyetlen ölelést,
csók nélkül hisz, míg lelke
már tudja a közelgő remény.
Lökötten
Ödönke görbe körbe
ökölbe törve köt le,
örökre födve
könnye csöppje lök le
zöldre rökönyödve,
ötödölve jönne,
földre szökne,
tönkre kötne,
szögre lökne
könyökölve böködne,
vörösbe töltve zörögne,
s szömömbe röhögne.
Öleb fönnen zörren,
csönd lenn,
több nem
szöszmötöl benn,
s fönn sem.
(lökötten ötöltem
s közöltem örömömben)
Árva madárdal
Zuhan az élet, gurul a halál,
vörös trónszéken csillag kiabál.
Jégpáncél mered, madárcsőr koppan,
szomjazó sereg hajnala most van.
Emberkéz legyint, pénzében fürdik,
vásárolt szívtől lelke is bűzlik.
Szájából panasz kúszik az égre,
elégből kevés - sokkal több kéne.
Alkonyban szomjas szeretet szárnyal,
távolból ölel árva madárdal.
Mackóágy
Akkora a mackó mancsa,
hogy egy nyuszi alhat rajta,
vakarózhat, forgolódhat,
szőrmatracon nyújtózkodhat.
Két füle sem lóg a földre,
mackókarmos rács van körbe,
huncutkodhat, virgonckodhat,
csintalanul bohóckodhat.
Nyuszi lába mikor fázik,
kinyújtja a szőrbundáig,
ficánkolhat, vakarózhat,
szőrmatracon takarózhat.
Akkora a mackó mancsa,
hogy egy nyuszi alhat rajta,
s medvemancs csak altatgatja,
mígnem egyszer – hamm! -, bekapja.
Karácsony
Lakatlan állunk, sötétbe mártott
alakunk holnaptól feledés,
szakadni kívánt mosolyunk távol
dereng, s a semmibe feketéll.
Valaki hozzánk jött, üveggyöngy
tükrében égboltot hasított,
fedetlen fény, végtelen szülte könny
zuhant - élni, hinni tanított.
Az éj
Amikor középszer nyit ajtót a zörgetésre
és kommersz dalt énekel,
és az ünnep csak rólad szól
ezért minden percben érted vezekel.
És szájbarágós, rigmusok lüktetnek
az agy barázdált szürkeállományán,
s nem mond mást az élet
mint percnyi populáris élvezet-kiáltványt.
Hát tapsolj, és gyúrj a mának,
mert a holnapot nem te birtoklod,
elveszett a kulcs, mely zárba illő
s a reményre nem nyílik fiókod.
Hát tudd, a mécses lángja véges
mint virágod, ha kóstolja a tél,
a bércek, míg győznek, az égnek köszönnek,
és téged eltemet az éj
Advent
A tett; átlényegült józan hit,
szögesdrót-magány, elévült érdek,
gyűrött akarás, míg van dobogás
és nem száműzött a lélek.
Boldog, kinek szaván ring
a kegyetlen, vérző óceán,
oltár a mély, megváltás rajta
egy kérdés – ki vagy te igazán?
Színes üveggömb, mely törékeny
és felszínes - átható vigasz,
vagy késpengén tükröző valóság,
feszített nagypéntek-igaz.
Ki vagy e sárban, és lúgban
csecsszópó létbe zárva,
mely mérget fogyaszt és csókol
izzadva, szánalmas esküjét okádva.
Baljós a dal, suttogó fények közt
hallgatag számadás lapul,
a lényeg halhatatlan,
mely fennáll időtlen, s takaratlanul.
Épp ma
Vékony életet hordozol magadban
az anyák kérését messzeség nyeli,
ha tartoznál, kinek adnál belőle,
egy orgazda minden titkodat felfedi.
Te vagy a középpont, ha könnyben is
ázottan léleksikoly minden lépés,
rejtőzött szeretet mosdatja arcodat
mostohák hangja a hamis féltés.
Ám egy fa mégis vastag, törzse erős,
árnyéka folyton téged figyel.
– Honnan e varázsos törődés? – kérdezed
s lennél éhes, de nincs éppen kivel.
De lépsz, egyedül a védtelen túlra
bús puszták égető homokján,
míg megfeszült akarat ítélet feletted,
győztes vagy akkor is e magányos golgotán.
Ha nem térdelsz
A leborotvált észhez
nem jár használati utasítás,
ha valami többet akarsz,
kérj tapasztalatot, tudást,
majd alázatteli hitet
még a forráspont előtt,
légy őszinte magadhoz
és tiszteld a benned vezeklőt.
Ha tudsz is, nem ér semmit
a lélek gyöngyei nélkül,
a szív sem dobog magától
ha nincs kiben újra megszépül,
és reményt sem ad soha
a homályos ablakú holnap,
ha Istened saját magad vagy
s nem térdelsz az igazi Mindenhatónak.
Mikulás
Bár én lennék a Mikulás,
egy végtelen algoritmus,
mely szignifikáns igazság
és intenzív habitus.
Bár én lennék a szakállas
longitudinális öreg,
egy eklatáns puttonnyal
affektív ajándék tömeg.
Bár én lennék a süveges
releváns öröm,
kit variencia sem pusztít
hiába a prediktív közöny.
Bár én lennék a palástos
égi korreláció,
mert holisztikus kérések sora
a szétosztott reflexió.
Nem jött el
Most levedlett újra megint,
véres bőrét örökül hagyta,
ma ott várt a hegyen mindenkit
és az alázat felmagasztalta.
Most hűvös szél faragta szépre
de gyarló volt ő mégis,
ujját szopva éretlen érkezett
és felszínné tette egy hipotézis.
Mert hiába jött, nem volt hite
s nem akart többet mint önmaga,
keresztjét dicsekvőn viselte
s a korbácsütést élvezni akarta.
S imáit hangszóró-szájak zúgták
és címlapsztori lett a napi áldozás,
színházat játszott az öntudat élén
s magának szólt csak e sztárolás.
És az éj hideg bombával érkezett
halálszagot lehelt, s nem ígért,
közben őt barlangba fektették,
de Jézus nem jött el önző szívéért.
Krisztus a hegyen
Gyúrj ezer arcot,
és faragj ezer keresztet, hisz élsz,
túrj dicső testet és hozzá elmét,
míg itt vagy s mindig remélsz,
törj csontot, mint sziklát,
mert utad elvásott tisztáson rég,
győzz lidércet bárhol, itt valós vagy
s nem lombikban gyártott, elvetélt.
Bújj magadba, gyűrt szíved homlokát
simítsd most egyenesre el
ha újulnod köteles, kényed hagyd,
ints erős, hitvalló kezeddel,
láss magasra, míg pirkadat elmédre
vérrel egy táblát nem ír,
tudj lélekből csókolva, mert Krisztus
a hegyen érted is egykor sírt.
Nyúlj mélyre, míg enged a jóság,
és vezekelj érte, ha fáj,
nincs könyörgés, kioldás,
ha nem Isten mellett tud
imákon az ős-száj.
Légy fennkölt, mutass fényt,
állj őrt az igaz kegyelmének,
neked még tenned kell, s bíznod,
mert veled szól ékesen a Szentlélek.