Rituálpedagógia
Az ember identitás-keresésében meghatározó szerepe van az ún. átmeneti rítusoknak, amelyek egyfajta küszöb-állapotba juttatják az abban résztvevő személyeket. A liminális, azaz mitikus szakaszban lévők elhagyják régi identitásukat, régi szokásaikat, a konvenciók világát, és csak egy, a szimbólumokkal érzékelhető világnak válnak részeseivé, hogy azután új identitásukat felvéve visszatérjenek a társadalmi struktúra normái közé. A hagyományos törzsi rítusokban a liminális személyeket a létezés legalapvetőbb kérdéseivel ütköztették, mint pl. halál, születés, szexualitás stb., amelyek a teljes szegénység és tehetetlenség állapotában találhatók. A rítus mitikus volta miatt a szentség magába szívja a profánt és megszelídíti mindazokat, akik a strukturált társadalomban szerepeket hordoznak, ezzel egy viszonylag meg nem osztott communitas megvalósulására adnak lehetőséget.A törzsi rituáléban való mozgásos részvétel jelentette a rítus magvát, amelyben az egész törzsi közösség szerepet vállalt. Olyan elemi és ösztönös tartalmak törhettek ekkor felszínre a mozgásban, amelyek semmilyen addigi beidegződést nem tartalmaztak. Magának a cselekvésnek volt egyedül fontossága a folyamatban, amíg a beavatás megtörtént, hasonlóan a kisgyermek gyakorló, funkcióörömöt biztosító játékához, amelyben nem a tárgyak, és nem a szerepek által biztosított, álarcokkal teleaggatott ember jelent meg, hanem a teljesen őszinte feltárulkozásában megnyilvánuló lény. A kisgyermek mozgásában, mint az ősi rituális törzsi táncokban is fellelhető eredeti tartalmak visszaszerzésére törekedett Grotowski, amikor színésztréningjét megalkotta. A gazdag plasztikus akció, mely a fizikailag és vokálisan is fejlett ember sajátja, a saját organizmus megismerésére irányul, amely ezáltal megelőzi a szocializációs sémákat. Benne az ember felfedezi a szabadságot testének mozdulataiban, valamint hangjának használatában minden rögzítettség nélkül. Egységet talál abban, ami ösztönös, mégsem kaotikus, mert az ösztönösen természetes ebben az esetben nem a sematikus hiányát jelenti.
A rituálpedagógia a transzcendens tapasztalatokat is keresi, amikor alaptapasztalatokat kutat. A transzcendens tapasztalás az ember lényegére, eredetére és céljára kérdez rá, az embert akarja elhelyezni egy világképben, hogy értelmezhesse saját létezését. Az archaikus korokra és emberre irányuló kutatások bizonyították, hogy bármilyen művészet alapját csakis a vallás területén kereshetjük meg. Régen a művészet is a vallás része volt, abból született, hiszen minden dal és vers alapja az Istennek szóló ima vagy fohász volt, az első kezdetleges színházi előadás pedig az Istennek bemutatott áldozat, vagy beavatási szertartás. Az egyszerű cselekvéseknek ezért van transzcendens értéke, amelyek csakis akkor tekinthetőek rituálisnak, ha ezek építik fel az összetettebb cselekvéseket is.
A rituálpedagógia ráneveli az embert – mikroeleméig átvilágítva – önmaga és a világ értelmezésére a maga természetes állapotában. Nem különféle rétegeket helyez rá, valamint nem modelleket és paneleket nyújt, hanem egy nagyon természetes érzékenységet alakít ki benne. Az ember mélyére hatol, az embert egységeire bontja, úgy építi újjá a társadalmi integrációhoz. Minden más pedagógia az ember egészére tekintve, a társadalom által elvárt viselkedés és magatartásformákon keresztül ajánl fejlesztést. Nem kíván az alapproblémák mélyére tekinteni, csak tüneteket kezel, azokhoz kínál fel különféle módszereket. A rituálpedagógiával új ember születik, mert pedagógiai célja a problémák okaihoz nyúlik vissza, amely a mozgáson keresztül bontja vissza elemeire az emberi lényt. Egyszerű cselekvéseiben és tapasztalataiban az alapélményt keresi a transzcendenssel való találkozáshoz, hogy Grotowski elképzelt színészéhez hasonló emberré váljon, aki egyfajta pap és rituális karakterrel rendelkező személy, amely egy közösség képviselőjeként és tanítójaként jelenik meg drámai munkája által.
