Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kővé vált királylány

A feketeszőrű kisegér

Élt a világon egy parasztember. Olyan különleges volt, hogy éles szemfogaival szántotta a földet, puszta kézzel, tövestől húzta ki a fákat az erdőben és úgy törte szét valamennyit, mintha egy szál vessző volna. A hátán egy tonna gabonát is el tudott egyszerre cipelni, és mindeközben olyan szépen dalolt, hogy minden madár az égben az irigyére járt.

Ügyesebb volt bármelyik más parasztnál, de dolgozott is keményen lá-tástól vakulásig. Korán reggel, még meg sem várta, hogy a Nap felnyissa szemeit, ő már kint dolgozott a földeken. Télen, amikor a hótól nem látszott más, csak a vakító fehérség, akkor sem tétlenkedett. Fát vágott, terményt darált a jószágoknak, vagy éppen a kemence mellett farigcsált. Készített kis székeket, létrákat és más használati eszközöket, amelyeket jó pénzért a havi vásáron árult. Ha kedve tartotta, elment vadászni az erdőbe. Nem kellett neki semmilyen puska vagy íj. Olyan gyorsan futott, hogy még a legfürgébb állatot is könnyen utolérte, majd megfogta, amelyet aztán puszta kézzel ölt meg. Nem volt vetélytársa széles e világon, se ember, se farkas, de még medve sem. Így élt a parasztember békességben, boldogságban, nem is volt neki semmilyen kívánsága, örült addigi életének.

Történt egyszer, hogy amint ment át a tanyaudvaron hátán a súlyos zsákokkal eléje penderül egy feketeszőrű kisegér és így szól a parasztemberhez:

– Hallod-e te, parasztember! Add kölcsön nekem az erődet egy napra, hadd legyek én is olyan különleges, akár csak te! – mondta a kisegér, közben ott táncolt, toporgott a parasztember előtt.

– Mit nem gondolsz, te féreg, már hogyan adnám oda. Mit is kezdenél ekkora erővel, egyébként is kell az nekem. Takarodj, de tüstént az utamból! – azzal akkorát rúgott a feketeszőrű kisegérbe, hogy az majdnem belepusztult.

Teltek múltak a napok egymás után, a parasztember pedig érzi ám, hogy valami nincs rendben körülötte. Szemfogaival már nem tudja olyan könnyedén felszántani a földet, mint azelőtt. Hiába küszködött, kínlódott, hogy a jól bevált módszer szerint tegye a dolgát, folyamatosan nehezedett a szántás, majd egy esős napon az egyik, pár hét múlva a másik foga is kitörött. Nagyon elszomorodott a parasztember, hiszen most már szégyenszem-re ekét kell vennie és használnia a szántáshoz.

Egy nap, amint éppen megint a gabonát hordta be a hátán, eléje penderült a feketeszőrű kisegér, és újfent megszólította:

– Hé, parasztember, adj nekem az erődből egy napra valót, hadd próbálhassam ki én is! - De a parasztember ismét elzavarta az egeret, aki most szemfülesebb volt, és elállt az útból, hogy az ember ne rúghasson belé.

Eltelt a nyár, majd eljött az ősz. A parasztember úgy gondolta, hogy itt az ideje a favágásnak a téli tüzelő begyűjtéséhez. Fogta a kalapját és jó mélyen a fejébe nyomta, majd nekilátott a sűrű erdőnek. Vagyis csak látott volna, mert keze elzsibbadt, karja elfáradt és pillanatok alatt elillant belőlük az erő. Kis híján élettelenül lógtak a törzse mellett, még annyira sem mozdultak, hogy a fejét megvakarja. Rettenetesen elbúsult a parasztember, hogy most már nem lesz meleg a házban, egész télen fagyoskodhat. A jószágnak a gabonát sem tudja majd lehordani a padlásról, hogy megetesse őket. Amint így szomorúan hazafelé tartott hirtelen eléje penderült a feketeszőrű kisegér, és ezt mondta:

– Idefigyelj, parasztember! Adj nekem a még meglévő erődből, ígérem, nem maradsz a hálám nélkül!

– Ugyan, mit is tehetnél te értem, hiszen nem vagy te egyéb, mint egy kis féreg! Kotródj innen, mert amúgy is szörnyű rossz kedvem van! – azzal nagyot lendített a parasztember a lábán, de a kisegér most is elszaladt a rúgás elől.

Teltek múltak a napok, a hónapok, az évek, és gyökeresen megváltozott a parasztember élete. Már hírül sem volt olyan erős, mint azelőtt. Ha a ház körül dolgozott, akkor segítséget kellett fogadnia, hogy ő is és a háziállatai is életben maradjanak. Lassanként elfogyott minden megtakarított pénze, élés-kamrája is kiürült, ezért úgy döntött, hogy elmegy vadászni. Bejárta a kör-nyéket, majd egy lankás erdőszegletben hatalmas agancsú, gyönyörű szarvast pillantott meg. Már előre elképzelte, hogy ízletes vacsorát készíthet belőle magának az agancsát pedig jó pénzért eladhatja a vásárban, a bőrét ki-készítheti kabátnak, a húsából pedig több hétre való élelmet halmozhat fel. Nekilódult, hogy elkapja, de lábai úgy megmacskásodtak, hogy bizony egy tapodtat sem engedtek és egyhelyben álltak, akár a cövek. A szarvas mind-eközben szörnyen megijedt és egy pillanat alatt úgy futásnak eredt, hogy már a nyomát sem lehetett látni. A parasztembert kínzó bánat fogta el, de olyan keserves, hogy szíve azonnal megtelt vele és onnan nyomban ki is csordult. E mélységes bánatában szomorú dalra fakadt, azt ismételgette a hazáig tartó úton. Már majdnem hazaért, amikor újból eléje toppant a feketeszőrű kisegér, és megszólította a búsan daloló parasztembert:

– Add nekem, kérlek, ezt a szép dalt, hogy én is ily szívhez szólóan tud-jak énekelni! Hadd legyen az enyém a te szívfájdító, szép dalod legalább egy napra, te parasztember, add nekem az éneked!

A parasztembernek már nem maradt semmije, ami azelőtt volt. Lesoványodva, erőtlenül vonszolta magát az úton. Az állatai nagy része az éhségtől elpusztult, a földjét gaz lepte, csak egyvalamije maradt, a szép dallam, amelyre oly sok égi madár irigykedhetett. Nem volt szép hangja, de gyakran énekelt, csak úgy magának vigaszként, hogy szomorúságát és szívének fáj-dalmát enyhítse. Ezt az utolsó jót is elkérné most a kisegér?

– Tudod mit? – válaszolta az egérnek alig hallhatóan a parasztember. – Vidd magaddal, neked adom, én már úgysem megyek vele semmire. – azzal szomorúan lehajtotta a fejét, és az út szélére roskadt elgyengülten. A kisegér odaszaladt a parasztember lába elé, majd bajszával kedvesen megcirógatta a kezét és így szólt hozzá:

– Köszönöm a jóságodat, meglásd, jó tett helyébe jót várj! – azzal egy szempillantás alatt elosont.

Úgy is lett. Mire a parasztember hazaért, valóságos csoda történt. A düledező tanyája helyén takaros kúria állt, az istállóban és a legelőn lovak, tehenek, kecskék és birkák, az ólban disznók várták a baromfiudvar pedig tele lett szárnyassal. A szántó szépen meg lett művelve, ő pedig, mire hazaért visszanyerte minden erejét. Újból a régi önmaga volt, erős és ügyes, mint azelőtt. Örült is a parasztember, és a feketeszőrű kisegér lett ezután a legjobb barátja.

Aki nem hiszi, járjon utána!

 

A verseny

A plüssmackó a bokáig érő tavaszi gyomfűben hevert. A derűsen sugárzó zöldből alig észrevehetően kukucskált ki két nagy barna mackófüle, kerekre nyitott nagy mackószeme és fitos mackóorra. Ott üldögélt már vagy két napja a hűsen feszülő tóvíz mellett.

– Nini, mit találtam! – kiáltotta el magát a sáska, a béka és a nyúl, ahogy mind-hárman egyszerre látták meg a tóparti zsombékban heverő mackót, és már húzták-rángatták is háromfele, hogy szegény medvebunda majd-nem szétszakadt.

– Nekem emelvénynek kell, hogy magasabbról ugor-hassak fejest a tóba! – mondta a béka.

– Az enyém, hazaviszem a kisnyulaimnak, jó lesz nekik majd játszani! – mondta a nyúl.

– Nem, nem, az enyém! – mondta a sáska – nekem madárijesztőnek kell, úgysincs, aki a szöcskenépre és a sáskanépre vigyázzon! – és olyan hevesen rángatták, hogy csak a szerencsén múlott szegény kismackó plüssélete.

A három állat közül bizony egyik sem engedett a másiknak, a rángatás-ból kiabálás kerekedett, mire felébredt legmélyebb álmából a bagoly és álmos hangon odakiáltott nekik:

– Elég legyen ebből a zsivajozásból, már aludni sem lehet tőletek! Miért nem hagyjátok a szegény, dolgos népet nyugodtan pihenni?

– Nézd, ezt találtuk itt az előbb, de nem tudjuk eldönteni, hogy kié legyen! – hadarta gyorsan a veszekedés hevétől a nyúl. – Egyszerre láttuk meg, és mindegyikünk haza akarja vinni.

– Jó, jó, lássuk csak, mit tehetünk… – gondolkozott el a bagoly és jobb-oldali szárnyával a fejét vakargatta, majd mindkettőt a magasba lendítve így szólt: – Megvan! Mivel mindhárman az ugrónéphez tartoztok, rendezzünk ugróversenyt! Aki messzebbre tud elugrani, azé lehet a talált tárgy.

Örültek ám az állatok és nyomban a verseny megszervezéséhez fogtak. A baglyot egyből kinevezték bírónak, hiszen ő a legokosabb közöttük, majd ugrópályának a tó körül vezető út egyik egyenes szakaszát jelölték meg. A verseny időpontját pedig délután kettő órára tűzték ki, hogy addigra mindenki felkészülhessen.

A nyúl hazaszaladt elmondani a nagy hírt, majd a nyúlüreg körül könnyedén szökellve vidám edzésbe kezdett. „Biztosan én fogom megnyerni a versenyt – gondolta -, hiszen hármunk közül én vagyok a legnagyobb állat, így a leghosszabbat is én fogom majd ugrani.” A sáska ugyancsak gyakorlatozott, kinyújtóztatta mindegyik cérnavékonyságú lábát, majd különleges torna-mutatványozásba kezdett. Addig a béka a tóparton heverészett és nem csinált semmit, mivel úgy tartotta, hogy hármójuk közül csak ő az egyetlen állat, aki úszni is tud, ezért biztosra vette, hogy sokkal különlegesebb és tehetségesebb mindannyiuknál, így csakis ő, mármint a béka nyerheti meg a versenyt.

Nemsokára elérkezett a nagy pillanat. Rengeteg állat sereglett össze a kijelölt ugrópálya mentén, hogy részesei lehessenek a versenynek. A plüss-mackót egy magasabb, az utat jelző mérföldkőre helyezték, ami dobogóul is szolgált a majdani győztesnek. A versenyzők indulásra készen felsorakoztak a rajtvonalhoz, a bagoly egy vén szomorúfűz tóba hajló vékonyabb ágán állt, ahonnan jól belátta a többieket.

– Felkééééészülni…, vigyááááz…! – és szájához emelte a sípot, hogy be-lefújjon, amikor felettük elsötétült az ég. A szárnycsapások suhogó hangjára minden állat az ég felé kapta a fejét, és már csak azt látták, hogy két saskarom fogja a plüssmedvét, a többit…, sajnos már elrejtették a hófehér bundába öltözött bárányfelhők.

Egy lélegzetvételnyi volt az egész pillanat és a szörnyű látványból, akik hamarabb ocsúdtak fel így kiáltottak:

– Kapjátok el, elvitte a fődíjat! Kapjátok el! – kiabálták torkaszakadtukból a távozó sasmadár láttán.

A többiek viszont a pálya szélén búslakodtak, hiszen se verseny, se győztes, tulajdonképpen semmi sem történt és már mehetnek is haza.

– Várjatok, – kiáltotta ekkor hirtelen a bagoly – kihirdetek egy újabb ver-senyt! Aki az összes itt megjelent állat közül a legbátrabbnak bizonyul és visszaszerzi a talált tárgyat, azé lesz a győzelem és a jutalom. Bárki jelentkezhet a versenyre, ha van olyan bátor és furmányos, hogy túljárjon a sas eszén.

Megint csak fertelmes zsivaj kerekedett. Volt, aki eszes tanácsadónak bizonyult és nyomban kitalálta, hogyan is lehetne visszaszerezni a plüss-medvét, de vállalkozni már nem mert rá. Aztán volt olyan állat is, aki csak jó hangadónak bizonyult, de se használható ötlete, se pedig bátorsága nem volt a mackó visszaszerzésére. Olyan állat végül pedig egyetlen egy se akadt, amelyik elég merészséggel és találékonysággal rendelkezett volna, hogy a plüssmackó visszakerüljön hozzájuk. A verseny lassan végéhez közeledett és az állatok már éppen készülődtek volna haza, amikor megérkezett a denevér és hosszú, álmos szempilláit félig kinyitva hallgatta végig a záró fejleményeket, majd így szólt:

– Na, ha ilyen bátor ez a kis társaság, akkor én jelentkezek visszaszerzőnek. Ma éjszaka pontban éjfélkor legyetek itt, ezen a helyen, majd én meg-mutatom nektek, hogy ki a legbátrabb közületek! - Azzal visszarepült a barlangjába. Az állatok is szépen hazamentek.

Elérkezett az éjfél. A denevér csendben felkelt, hogy nehogy felébressze csimbókos csimotáit, majd halkan odarepült a sasfészekhez. Ott horkolt sas-anya és sas-apa, na meg mindkét sas-gyerek középen a plüssmackóval. A denevér éles hangján visított egy rövidet, hogy megbizonyosodjon róla, biztosan mélyen alszik-e már a fészekalja. A hangra sas-apa résnyire kinyitotta a szemét, de szerencsére nem ébredt fel. A denevér tovább várakozott, majd egy óra múlva megint megismételte a hangjelet. Ekkor sas-anya nyitotta ki résnyire a szemét, így megint egy teljes órát kellett várakoznia. Harmadszor-ra már senki sem nyitotta ki a szemét, mert olyan mélyen aludtak, hogy akár cintányérral is lehetett volna a fülük mellett zenélni. Ennek láttán aztán a denevér gyorsan kikapta a plüssmacit a fészekből és már repült is a tópart-hoz, ahol a többi állat türelmetlenül, félig alvó állapotban és pózban várt rá. Gyorsan kihirdették az eredményt és hazamentek. A denevér is visszatért sötét, de kényelmes barlangjába, és meglepetésként a fiainak fejjel lefelé lógatva a barlang plafonjához rögzítette a plüssmackót.

Ha véletlenül barlangásztok, nagyon óvatosan járjatok, nehogy a fejeteket beleverjétek, mert még most is ott lóg ám a plafonhoz rögzítve az a plüssmackó.

 

Az érzelmek temploma

Hol volt, hol nem volt, olyan nagyon régen volt, hogy a Napkorong még kéken ragyogott az égen, élt egy gőgös, magának való leány, aki nem törődött mással, csak saját magával. Egész álló nap azzal foglalkozott, hogy milyen ruhát vegyen fel, hogyan állítsa a legszebb hullámokba a haját, és milyen legyen a legbűbájosabb mosolya, amellyel rajongóinak hadát elbűvöli. Ezzel telt egész addigi élete, más egyébre se gondolt és nem is érdekelte, hogy milyen lehet a többi ember sorsa. Hintójából egyetlen egyszer sem szemlélte érdeklődéssel a világot, ha ki is pillantott az ablakán, közömbösen elnézett az éhező gyermekek játéka vagy a sebesült állatok mellett, akik megbújtak egy-egy falrés vagy bokor rejtekében.

Egy nap hatalmas és fergeteges forgószél érkezett. Elsötétült az ég, be-szürkült a levegő és a por, amelyet a szél felkavart vastagon fedte be a háza-kat. A büszke leány éppen a tükörnél illegett, billegett, amikor süvítő hanggal megjött a veszedelem. Minden ablakot betört, minden tetőt felborított, még a büszke lányét is, aki cicomás, csipkés hófehér ruhájában megint magával volt elfoglalva. A szél senkinek sem kegyelmezett, így az egész város pillanatok alatt hajléktalanná vált. Az emberek összefogtak, együtt kezdték újjáépíteni az otthonaikat, azonban a büszke lány annál gőgösebb, kényesebb volt, minthogy másokon segítsen és munkába kezdjen. Egy darabig arannyal futtatott bársonyos székében üldögélt, majd látta, hogy vele senki sem foglalkozik, hát fogta magát a lábán a legkedvesebbnek vélt topánkájával, kistáskájában a legértékesebbnek vélt parfümjeivel, ékszereivel és kencéivel, aztán útra kelt.

Ment, mendegélt rendületlenül az ismeretlen úton. Úgy gondolta, hogy maga mögött hagyja ezt az elátkozott helyet, és keres egy magához illőt, amelyben megbecsülik a szépségét, kifogástalan küllemét és a jó modorát. Az út, amelyen járt egyre kacskaringósabb lett és egy sötét erdőbe vezetett. Az erdőn egyetlen keskeny csapás vitt át, amelyen a büszke lány kis topánkájával óvatosan tipegett. Most sem törődött semmivel, nem is nézett maga köré, csak ment a kitaposott ösvényen előre. Körülötte a fák sóhajtoztak, a madarak imádkoztak, a bogarak könyörögtek, a medvebocsok kacagtak, a csigák játszadoztak, a virágok illatoztak, hogy figyeljen rájuk, de a büszke lány le sem vette szemét az útról, ahogy ment tovább. Nem érdekelte önmagán kívül semmi és senki, hiába nyújtózott felé a világ. Feltartott fejjel, hideg szívvel és közömbös arccal haladt az úton saját gondolataiba mélyedve.

Így teltek a napok sorjában egymás után, míg az erdő oly sötét nem lett, hogy a büszke lány már saját magát sem látta. Ment, hát egyenesen előre, ahol az utat gondolta, amikor egy kőből épült magas építményre talált. Csupasz téglából volt, hidegen és ridegen állt az erdő közepén. Ajtaját olyan magasra építették, hogy a lány először nem is ajtónak gondolta. Csak kis idő múlva látta meg a magasban az óriási kilincsét. Addig nyújtózott, gebeszkedett, hogy sikerült lenyomnia, utána benyitott, hogy éjszakára méltó szállás-helyet találjon magának. A nagy ajtó nehezen nyílt, lassan tárult fel és a lány keservesen, de bejutott a kőből épült építménybe.

Nem volt ott belül semmi, csak dús folyondárok, végtelen borostyánok vastagon szőtt szőnyege. A falak csupaszak és hidegek voltak, a mennyezet pedig olyan magas, hogy emberi szem nem is láthatta a tetejét. A büszke lány másra számított, kényelmes fotelekre, kandallóban ropogó tűzre, gazdagon terített asztalra és hűséges szolgaseregre. Amint meglátta, hogy nincs az építményben semmi, ami a kényelmét, a szépségét szolgálhatná, végtelen haragra gerjedt, fogta az egyik tűsarkú cipőjét és a téglafalhoz vágta. A téglafal pedig csattanás helyett egy fájdalmasat ordított, majd lassan az egész építmény életre kelt. A falból temérdek növény és állat lett – csiga, szarvas, medve, nyuszi és számtalan színű virág. A lányt pedig furcsa érzések kerítették hatalmába, amelyeket még sohasem tapasztalt az életében. Hideg szí-vére, fagyos és önző lelkére egyszerre törtek rá az ismeretlen érzelmek, hol a kölykeit féltő anyaállat rettegése, hol egy őzike haláltusája, hol pedig a virágok szépségének mennyei szárnyalása. Hiába igyekezett, nem tudta megállítani egyiket sem, mert egyiket sem ismerte. Az érzelmek pedig egyre sűrűben váltogatták egymás, a leggyötrőbb fájdalomtól a legnagyobb boldogságig. Olyan erősen szorították, akár egy foglyot, így a lány nem is tudott el-mozdulni onnan.

És akkor valahonnan az egyik fal mögül egy hatalmas hosszúnyakú hattyú repült a lány elé. Olyan kecsesen szállt, olyan szép volt, hogy a világon másikat keresve se lehetett volna találni. A lány előtt leszállt és megszólította őt:

– Gyere, ülj fel a hátamra és meglátod, nem fogod megbánni!

A lány egyet se gondolt és már a hattyú hátán utazott valahol fent a fel-hők magasságában. Sokáig repültek, hidegen, melegen, szárazon, vízen, sötéten, világoson keresztül, sokszor oly magasan, hogy az ég tetejét súrolta a lány feje. Aztán a hattyú, ahogy felszállt, úgy hirtelen le is ereszkedett, végül egy sivatag közepén állt meg. Nem volt ott semmi, csak végtelen homok és elviselhetetlen hőség. Se növény, se állat, se forrás, de még éjszaka sem volt. A Nap végig az ég tetején delelt és a hőség kibírhatatlan forrósággal árasztotta el az egész tájat.

A lány a hattyú hátáról nagy nehezen lekecmergett, majd mielőtt még szólhatott volna egyet, az már huss, el is repült otthagyva őt a forró és ismeretlen sivatag közepén. Egyedül maradt a végeláthatatlan homokban, és ez rettenetesen megrémisztette. Nagyon megijedt, hiszen ebben a forró katlan-ban nem sok esélye volt a túlélésre, de végül minden bátorságát összeszedve elindult lassan előre, amerre a gondolta, hogy kiutat találhat.

Már vagy három napja ment kimerülten élelem és víz nélkül, amikor a homokban egy icipici kígyócskát látott meg. Nem volt nagyobb egy karperecnél, ott tekergőzött előtte ő is ugyanolyan kimerülten. Fogta a kígyót, hogy ne legyen barangolásában egyedül, felvette a tenyerébe és így indult tovább. Lassan haladt a hatalmas homokban, amihez elkényeztetett, úri lába nem volt hozzászokva. A kígyót maga előtt a kezében, tenyereit félig össze-zárva tartotta - így biztosított árnyékot neki. Közben az égen egyre melegeb-ben tűzött a Nap, minden egyes órában csak forróbban és forróban. Az éj sohasem jött el, mint ahogy a lehűlés sem. A lány nem tudott mit tenni, csak ment és ment előre a perzselő Nap melegében tenyerében pedig a kis kígyócska. Amikor kimerült volt, énekelt neki, vagy szólongatta, beszélt hozzá, de a kígyó csak pici szemeivel bánatosan nézett vissza rá. Aztán az egyik végtelennek tűnő percben csendesen lehajtotta a fejét és elpusztult. A lány életében először nagyon bánatos lett, keservesen sírt, zokogott. Fogta a kígyócskát, kapart egy kis lyukat a forró homokban és beletemette. Amint végzett, még búcsúzásul elénekelt neki egy szép dal. Addig éneket, ameddig csak bírta a lélegzetével, amikor pedig elfáradt indult tovább az ismeretlenbe. De nem tett meg három lépést sem, a hattyú már le is szállt előtte. Felvet-te a hátára és visszaszállította oda, ahonnan elindultak. A templom azonban nagyon megváltozott. Falai már nem voltak ridegek, hanem szép bársonnyal bevontak, színesre festettek, arannyal futtatottak. Középen egy kőoltár állt, melynek közepén egy fából faragott serlegben a legfrissebb forrásvíz, mellet-te pedig a legropogósabb cipó várta a lányt, aki kortyolt a vízből és jóízűen evett a kenyérből, a maradékot pedig a hattyúnak adta. A hattyú hosszú nyakát a lány arcához simította, aztán hatalmas szárnycsapásokkal kirepült a templomból.

A lány pedig azóta is ott él a templomban és sohasem felejti el szívét kitárni a világ minden apró csodája előtt.