Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Konferencia-rituálpedagógia

Punk Mária

Rituális technikák pedagógiai alkalmazása

Szempontok a rituálpedagógia mint alternatív pedagógiai modell születéséhez[1]

 

Amikor rituálpedagógiáról beszélünk, valójában egy ősi/primordiális állapot visszatérésében vizsgáljuk a humánum organikus megnyilvánulásait. Egy olyan kontextus megteremtése ez, amelyben az ember szentje és művésze a hétköznapi életnek, mert többé válik az emberségét meghatározó értékekben, kifejezésekben átlagos társainál. Benne a nevelés célja nemcsak egy morális értékrend meghatározásában áll, hanem globálisan, azaz totálisan az ember magvát érinti. Törekszik visszaállítani azt az „elveszett aranykort”, amelyben a humánum hitelességével és szabadságával élheti meg mindenki önmagát, kapcsolatrendszerét – egész életét a teremtett világ hierarchiájában. A rituálpedagógiában a hétköznapokon túli embert kell megkeresni, aki felülemelkedik mind cselekvéseiben, mind pedig személyiségében az átlagosnál, hogy különleges magatartásával átlépjen az ember világán, ezen belül is leginkább a társadalmi meghatározottságon. Amit megjeleníteni, kifejezni és elmondani óhajt, egy szélesebb spektrumot foglal magába, és egy olyan vertikális utat jár be, amelyben több lesz az ember a mindennapok megszokottságában tetszelgéstől vagy katarzis-éhségtől. A rituálpedagógia produktumára, mint előadás-készítésre helyezve a hangsúlyt, színpadi akciójában az értékfelmutatás nem az esztétikai öntetszelgés, hanem egy találkozás, amelyben a szereplő a nézővel együtt egy magasabb rendű valóság felé tekint.

A rituálpedagógia kiindulási pontja Jerzy Grotowski lengyel színházi rendező fizikai, vokális és plasztikus tréningje és az erre épülő színészpedagógia, amelyben a hétköznapi maszkok és sztereotípiák nélküli őszinte „én” felvállalásával a résztvevő nem karakterizálva játssza el a szerepét, hanem hitelességre törekszik önmaga személyiségében. A pszichológia legújabb kutatásai igazolják, hogy minden ember személyiségét ugyanaz az emberi törzs alkotja - ha a gének azonosságától eltekintünk -, a társadalmi-kulturális és nevelési sajátosságok csekély befolyással bírnak egy-egy személyiség kialakulására. Mindenkiben egyaránt léteznek olyan ősi motívumok, amelyeknek lecsupaszított, jelrendszerre redukált formáját Grotowski az opolei-wrocławi korszakában ideogrammáknak nevezett el (Jerzy Grotowski: The theatre’s new testament, in: Towards a Poor Theatre, Methuen, London 1984. 39.)

Ezek az erőteljes testnyelvi és vokális jelek a jungi kollektív tudattalant és a közösségi archetípusokat bizonyítják, hogy asszociációkra késztető vokális és gesztikulált rendszeréből nyerjen kifejezést a szimbólumok, szimulakrumok nyelvén szóló színészi partitúra. Ezért a rituálpedagógia pszichológiai, esztétikai alapjai és eszközei: az egyszerűséget és sűrítettséget hordozó szimulakrumok, az összetett és mély látásmóddal bíró szimbólumok, a Mérei Ferenc által felfedezett élménygazdagságot és spontaneitást adó utalás (ld. Mérei Ferenc: Lélektani napló, Művelődéskutató Intézet, Budapest 1985. 44.), és az átmeneti rítusok biztosítékai, a mesék és a mítoszok. Az ideogrammák nyomvonalát követve fontos feladatként jelenik meg az emberben lévő ősi motívumok keresése, pl. Nap, Föld, víz, születés, halál, magány, áldozat stb., amelyek elsődlegesen a mozgásokban és a hangi megnyilvánulásokban nyernek organikus kifejezést.

A rituálpedagógia mozgásalapú művészetpedagógia, amely nemcsak a szocializáció által megerősített és visszaigazolt mozdulatokat, hanem az ember természetes és nyitott mozgását kutatja a tudat és a tudattalan együttes felépítéséből. Ahogyan a csecsemő a szüleitől hallott és csak az anyanyelvére jellemző hangokat jegyzi meg, úgy a mozgásban is a gyermek csak azokat a mozgáselemeket fogja használni jövőbeli életében, amelyek a társadalmi integrációjához, és a fajfenntartáshoz szükségesek. A rituálpedagógia ezért arra törekszik, hogy a sémáktól és sztereotípiáktól teljesen beszabályozott és lekorlátozott emberi test és hang felszabaduljon, és a maga ösztönös szabadságában visszataláljon a teljességéhez. A rituálpedagógiai gyakorlatok és játékok többféleképpen csoportosíthatók: 1. a) a test és a hang felszabadítását szolgáló gyakorlatok és játékok, b) saját eszköztár kialakítására szolgáló gyakorlatok és játékok, c) alkotóképességet fejlesztő gyakorlatok és játékok. 2. a) mozgásos, erőteljes test- és hanghasználatot igénylő gyakorlatok és játékok, b) a test korlátozásával végrehajtandó gyakorlatok és játékok, c) többirányú figyelmet igénylő gyakorlatok és játékok.

Grotowski mozgás-centrikus színházi elmélete és gyakorlata alapján egy új felsőfokú végzettséget adó iskolarendszer-jellegű színészpedagógia is felépíthető 14-22 éves korig, amelynek alapozó – óvodáskorra és kisiskoláskorra - kialakított formáját jelentené a rituálpedagógia. A végső pedagógiai cél az alkotóképesség elérése, hogy a gyermek érzései, gondolatai, addig megélt tapasztalatai kreatív és alkotó módon nyerjenek kifejezést. Ennek folyamata az alábbi szempontok szerint nevezhető meg: 1. a test és a hang felszabadítása, nyitott, szabad mozgás és vokális kifejezés biztosítása, 2. minimális technika elsajátítása Grotowski színésztréningjének elemeiből meghatározott gyakorlatok alapján, 3. alkotóképesség kialakítása az egyén sajátosságaival és egyéni motívumaival.

A rituálpedagógia nem képesség- és készségfejlesztésre törekszik, hanem az egész embert érintő művészi érzékenység és fogékonyság kialakítására. Annyiban nyújt a gyermek képességeihez és készségeihez többletet, amennyiben az egyes gyakorlatok megvalósításához azok minimálisan szükségesek. Nem egy újabb tanult formát, vagy képesség-réteget szeretne a gyermekre helyezni, hanem éppen ellenkezőleg. Egy olyan többletet választ le a gyermekről, amellyel megtalálhatja teljesen hiteles és őszinte önmagát - a sablonoktól és sémáktól mentes „én”-jét. A foglalkozásokon résztvevő illusztratív mozgások és hangeffektek helyett ezért a kisgyermek olyan organikus folyamatként éli meg mozdulatait és vokális megnyilvánulásait, amelyben transzcendens kapcsolódással fedezheti fel a helyét nemcsak a civilizált világban, hanem az univerzumban is. A nagyfokú szubjektivizmus és individualizmus korában nem a mindenható oldalát erősíti meg a személyiségen belül, hanem az alázattal teli, humánus ént. A rituálpedagógiában az előadások és a helyzetgyakorlatok az emberen túlmutató egyetemes problémákat és témákat vetik fel, pl. élet, halál, születés, szeretet stb., az összefoglaló és általános tulajdonságokat hordozó típusok kapcsolatrendszerén keresztül.

A rituálpedagógia rituális kontextusát az ősi archaikus, vagy távol-keleti hangszerkíséret mellett megvalósuló mozgásos cselekvések, vokális hangtechnikai gyakorlatok biztosítják. A tanár a gyerekekkel együtt közreműködve nem határolódik el az átadni kívánt ismerettől, hanem annak ő is szerves részét képezi, így vele együtt változik és fejlődik. A rituálpedagógia óravezetésének és tervezésének sajátosságai: 1. bevezetés: hangszerrel kísért mozgások, járások, közös zenélés, szabad mozgás és hangkibocsátás; 2. főrész: a) a testet felszabadító, technikát adó és alkotóképességet fejlesztő mozgásos feladatok, b) hangot felszabadító, vokális technikát és alkotóképességet adó hangképzési feladatok; 3. befejezés: mozgásos játék. Az előadás-készítésének menete is lényegesen eltér a megszokott drámapedagógiai vagy színházi formáktól a rituálpedagógiában. Benne az improvizációval megerősített és a foglalkozásokon végzett játékok és gyakorlatok kompozíciója adja egy előadás felépítését. Az alternatív színházi formaként megjelenő előadásban a kisgyermekek erős testi és organikus vokális kifejezés mellett groteszk-abszurd elemekkel átszőtt új formanyelvet használnak. Játékukban megjelenik a szimulakrumok egyszerűsége, az utalás élményszerűsége és az ösztönös tartalmaik túlfokozott használata miatt jelentkező szimbolikus látásmód. Mivel a gyermeknek még kevés élettapasztalat áll a rendelkezésére, ezért a mozgásos gyakorlatok végrehajtását támogató belső vizuális képek kialakulásához több instruálásra van szükség. A hátrány azonban nem nevezhető negatívumnak, hiszen a szóbeli közlés és kevés élményanyag alapján kialakult belső képek a gyermek sablon- és sztereotípia-mentes alkotását eredményezik, amelyben minden mozgás kiindulópontja a gyermek élettapasztalatából adódóan a magzati mozgás, és a szabad (a gyermek saját partitúráját tartalmazó) tánc. Grotowski szegény színházához hasonlóan a rituálpedagógiában is megváltozik a színész-néző viszonya, a színpadtér, valamint minimálisra csökken a kellékek, díszletek, világítási-akusztikus segédanyagok használata. A jeleneteket nem tagolja szünet, az egész előadás egyetlen színpadi akcióban valósul meg, amely során a gyermekeknek mindvégig a nézők előtt kell maradniuk. Az erőteljes és fokozott figyelmet, koncentrációt, vitális folytonosságot igénylő játék során élheti meg az előadás során minden gyermek önmaga teljességét és a transzcendenssel alkotott kapcsolatát.

A rögtönzés fontos eszköze a rituálpedagógiának, hiszen a gyerek a spontaneitásban szerzi és gyakorolja saját eszköztárát a leghitelesebben. Benne a már megismert világnak és saját tapasztalatainak momentumait hozza felszínre, hogy spontán önkifejezésével önbizalmát erősítse. Az improvizáció a rituálpedagógiában is különféle szinteken, az életkori sajátosságok figyelembe vételével fokozatosan valósul meg, amelyek az alábbiak: 1. testi kifejezés és mozgás; 2. vokális kifejezés és kommunikáció; 3. humor és karakterizálás; 4. abszurditás és típusalkotás. Ha az improvizációra, mint a színház művészi kifejezési formájára tekintünk, akkor annak jól megtervezett és felépített voltában van a lényeg. Nem tekinthető improvizációnak az a rögtönzés, amely kaotikus vonaglásokból és hirtelenszerű mozdulatokból áll, amely tulajdonképpen egy spontán impulzusra adott azonnali, és az „én” számára ismeretlen reagálás. A rituálpedagógia improvizációja egy meghatározott partitúrára épül, amely az egyén tapasztalataiból nyert ősi motívumoknak, valamint a Zygmunt Molik tréningjének testábécé elemeiből, a különféle gyakorlatokból elsajátított saját mozdulatoknak, hangoknak az összességéből áll. Csak az tud improvizálni a színpadon, aki már mozdulatainak, saját testi kifejeződéseinek motívumaira rátalált, így azokat a rögtönzés során a véletlenszerűség egymásutániságában alkalmazni tudja. Az improvizáció az elemeknek az a váltakozása, amely sorrendiségét az egyén az előadás hic et nunc pillanatára és a kapcsolatokból érkező impulzusok megválaszolására bíz. Az improvizáció tehát színházi módszereket is alkalmazó, spontaneitásból táplálkozó alternatív pedagógiai lehetőség a személyiség értékeinek és művészi perspektíváinak kibontása céljából.

A klasszikus kőszínházi előadás célja a katarzis, amely elsősorban érzelmi megtisztulással jár. Az átmeneti rítusok identitás-keresésben és társadalmi/közösségi szerepvállalás-változtatásában az értelem katartikussága játszik elsődleges szerepet. A rituálpedagógia mozgás-orientációja azonban nem mást eredményez, mint a mozgással transzformált testi megtisztulást. Mind az érzelmi, mind pedig a szellemi katarzis maga után vonja a testi vonatkozásait is a megtisztulásnak. Ha egy konvencionális kőszínházi előadás a nézőben sírást vált ki, mert a mű mondanivalójában útmutatást adott vagy azonosulást biztosított neki, akkor a változás a későbbiekben, a mozdulataiban is észrevehető lesz. Ez egy közvetett folyamat, amelyben a test és a mozgás megtartja sajátos, sémákat, sablonokat tartalmazó hibáit, de mégis határozottabb, magabiztosabb – valamilyen érzelmi változással kísért - kifejezést ölt. Az átmeneti rítusok identitás-megváltoztató katarzisában is ugyanilyen közvetett hatás tapasztalható a testen, hiszen egy házasság után a hajadonból asszonnyá érő nő mozdulatai folyamatosan átalakulnak. A feleség szociális szerepének felvételével az ösztönösség tudatosabb formában nyilvánul meg, amely a fajfenntartás és a gyermeknevelés, a gondoskodó szeretet felé mozdul el. A rituálpedagógiában a mozgás azonban nemcsak a testre hat, hanem magába foglalja az egész emberi személyiséget, így hatással van a testi megtisztuláson keresztül az értelemre és az érzelemre is. A mozgásban felszabadult energiák a tudatos és a tudattalan tartalmakon ugyanolyan erővel jelennek meg, ezért az ember totális katarzisát, megtisztulását eredményezik. Ha a mozgást végző egyén küszködik egy feladat vagy gyakorlat végrehajtásával, akkor tisztáznia kell önmagával, hogy mi a mozdulat gátja – ami legtöbbször pszichés gátat jelent. Ebben az esetben először egy pszichés katarzisban kell megtisztulnia ahhoz, hogy a gyakorlatot végrehajthassa mozdulataival, hangjával az önmeghaladás során. De ez érzelmi katarzissal is fog járni, mert a helyes gyakorlat elvégzése, esetleg mozgásmotívumának végrehajtása hatalmas felszabadultság-élménnyel párosul, hiszen rájön önmaga új lehetőségeire, amelyről még eddig nem is tudott. A mozgás elindításával, közvetlen katartikusságával az emberben olyan két út járható be, amely a mozgásszabadság felfedezésétől, az autentikus mozdulatoktól a totális emberi – testi, szellemi-érzelmi - katarzisig ér.

Az ember identitás-keresésében meghatározó szerepe van az ún. átmeneti rítusoknak, amelyek egyfajta küszöb-állapotba juttatják az abban résztvevő személyeket. A liminális, azaz mitikus szakaszban lévők elhagyják régi identitásukat, régi szokásaikat, a konvenciók világát, és csak egy, a szimbólumokkal érzékelhető világnak válnak részeseivé, hogy azután új identitásukat felvéve visszatérjenek a társadalmi struktúra normái közé. A hagyományos törzsi rítusokban a liminális személyeket a létezés legalapvetőbb kérdéseivel ütköztették, mint pl. halál, születés, szexualitás stb., amelyek a teljes szegénység és tehetetlenség állapotában találhatók. A rítus mitikus volta miatt a szentség magába szívja a profánt és megszelídíti mindazokat, akik a strukturált társadalomban szerepeket hordoznak, ezzel egy viszonylag meg nem osztott communitas megvalósulására adnak lehetőséget (vö. Victor Turner: A rituális folyamat, Osiris, Budapest 2002, 107-110.). A törzsi rituáléban való mozgásos részvétel jelentette a rítus magvát, amelyben az egész törzsi közösség szerepet vállalt. Olyan elemi és ösztönös tartalmak törhettek ekkor felszínre a mozgásban, amelyek semmilyen addigi beidegződést nem tartalmaztak. Magának a cselekvésnek volt egyedül fontossága a folyamatban, amíg a beavatás megtörtént, hasonlóan a kisgyermek gyakorló, funkcióörömöt biztosító játékához, amelyben nem a tárgyak, és nem a szerepek által biztosított, álarcokkal teleaggatott ember jelent meg, hanem a teljesen őszinte feltárulkozásában megnyilvánuló lény. A kisgyermek mozgásában, mint az ősi rituális törzsi táncokban is fellelhető eredeti tartalmak visszaszerzésére törekedett Grotowski, amikor színésztréningjét megalkotta. A gazdag plasztikus akció, mely a fizikailag és vokálisan is fejlett ember sajátja, a saját organizmus megismerésére irányul, amely megelőzi a szocializációs sémákat. Benne az ember felfedezi a szabadságot testének mozdulataiban, valamint hangjának használatában minden rögzítettség nélkül. Egységet talál abban, ami ösztönös, mégsem kaotikus, mert az ösztönösen természetes ebben az esetben nem a sematikus hiányát jelenti.

A gyermek társadalmi integrációja napjainkban csupán csak a tudat szintjére korlátozódik. Az emberben minden a racionalizálás és a tudatosítás területén fejlődik, elgépiesített, mechanikus és kényelmes világunkban egyre kevesebb tér és idő jut a mozgásra. A gyerekek keveset állnak és állhatnak fel az iskolapadból, pedig az egészséges testi-szellemi fejlődéséhez a mozgással az agyba szállított oxigénmennyiség is feltétel. A tisztán csak „tudatos” nevelés számos fejlődési rendellenességgel járhat, amelynek első lépéseként az emberi psziché kompenzálása jelentkezik tüneti megnyilvánulásként. A túlzott és nagymértékű racionális felfogás és megismerés okozta lelki betegségek, mint kényszerevés, szexuális zavarok stb. azt jelzik, hogy a személyiségben az egyensúly – a tudatos és tudattalan szférák egyenlő használata - megbomlott. A testkép-zavarok mozgás-zavarokra vezethetők vissza. Mint ahogy a mozgásfejlődésben kimaradt fázisok később beszéd, tanulási zavarokat eredményezhetnek, úgy a személyiség egészséges kialakulását és a gyermek testi adottságainak elfogadását is hátráltathatják. A rituális nevelésben a mozgás szerves részét képezi a gyermek életének, benne mindenki megtapasztalhatja testi valóságát a mozgás fegyelmezett véghezvitele mellett. Nem célja elsődlegesen a képesség és készségfejlesztés - a társadalmi integráció is csak közvetett módon -, mert a közvetlen feladatának a test és a mozgás szabadságát, a humánum totális kibontását tekinti. A rituálpedagógia gyakorlataival és játékaival ötleteket ad a gyermekek számára a természetes mozgáshoz, amelyek végrehajtása sohasem kötelező. A gyakorlatokból minden gyermek szabadon válogathat, melyikekben mozog kedvére jobban, és melyik az, amelyik fejlődése szempontjából még hátráltatja őt. A rituálpedagógia alapvető pedagógiai célja egyfajta művészi nevelés a gyermek hiteles mozdulatainak, mozgásmotívumainak feltárásával, az egészséges, természetével és a testével harmonikus egyensúlyban fejlődő „én”-tudat és személyiség kialakulásához.

A modern kutatások (ld. A. J. Ayres: Sensory Integration and the Child; P. E. Roland - L. Friberg: Localization in cortical areas activated by thinking; A. Richardson: Mental practice: A review and discussion; S. M. Kosslyn: Image and Brain; Kokas K.: A zene felemeli a kezeimet; u.ő.: Children's Absorption of Music and Capacity to Express Themselves in the Varians Art Forms; Kiss T.: A vesztibuláris rendszer és a szorongásos zavarok összefüggései – szempontok a szenzoros integrációs terápiához) a képzelet, az emlékezet és az észlelés fejlesztése alapján vizsgálják a gyermekek mozgásképességének lehetőségeit. Kísérletekkel igazolták, hogy a gyermeki agyban a képzelet létrejöttéhez ugyanazok az agyi területek kerülnek ingerületbe és ugyanazok az idegrendszeri folyamatok működnek, mint az észlelés esetén. Az észlelés fejlesztésével és az élményszerűséggel mélyebb nyomok hagyhatók a gyermek emlékezetében, amely a mozgásfantázia kialakulásához vezetnek. Egyesek a gyermeki agyban a zenével belső mozgásképeket hoznak létre, hogy azok a képzelet által mozdulat formájában jelenjenek meg, míg mások vesztibuláris ingerléses játékokat használnak fel a képzeleti mozgások által közvetített konkrét mozgások javítására. A mozgásfantázia és mentális tréning javítja a mozgásteljesítményt, valamint fejleszti a gyermek dinamikus testsémáját. A tényleges mozgás a valósággal szembesíti a gyermeket, tájékoztatja a gravitáció jelenlétéről, a mozgásképességeiről, míg a képzelet segíti a tér és idő észlelésére. A rituálpedagógia e kutatási eredményeket is figyelembe veszi, amikor a mozgáspartitúra szimbólumokra épülő kommunikációs nyelvét, kifejezését helyezi az előtérbe. Fontosnak tartja az óvodás gyermek testképének, testsémájának fejlesztését, hogy testiségét mentálisan is érzékelni tudja, hogy téri, időbeli és társakhoz való kapcsolatában elhelyezkedését megoldja, vagy a valóság és a fantáziája között a viszonyt megkeresse. A rituálpedagógia ezen túlmenően az archaikus rituális tapasztalatokkal való kapcsolatot is keresi, amely kialakítja a gyermekben a transzcendens világ felé az érzékenységét. Azt a legkorábbi életkort keresi, amikor a gyermek képessé válik érzékelni és kapcsolatba is lépni egy rajta kívül létező világgal. Olyan szakrális nyelvet szeretne kialakítani, amit nem tapasztal meg a hétköznapok során, pl. a zene által, a mozdulatok által, a kifejezések és szimbólumok által. Nem akar mindenáron magyarázatokat keresni és racionális válaszokat adni, hanem hagyja az élményeket átéléssel, az eseményeket szemlélődéssel a szimbólumokat pedig tevékeny megérzéssel feldolgozni. A transzcendens kapcsolat óvodáskorban azt jelenti, hogy a gyermek felismeri a saját individuumán kívüli fontosság és világ létezését önmaga korlátozottságában, pl. ha kar nélkül, a saját testével kell megszeretnie valakit. A közösségi élményeket, a közösségben való hasznosságot pedig azáltal fedezi fel, hogyha élete nem kívülálló egyéniségre korlátozódik, hanem a közösséget felépítő és ahhoz alkalmazkodó alkotóképes és gondolkodó személlyé válik.

            A rituálpedagógia tulajdonképpen egy olyan művészetpedagógia, amely nem a hétköznapi életben szerepeket játszó embert keresi, hanem az ősi, archaikus emberi jelenséget. Ezért az egyéniség és önkifejezés megtalálásához egy erős önismereti módszerként jelenik meg, hogy az ember társas kapcsolatain keresztül személyisége őszintébbé váljon. A maszkok nélküli „én” feltárására törekszik, amely a tudatalatti kutatásával jár, hogy az ember eljusson önmaga számára a teljes őszinteségig. Az ember alapjait keresi - az ösztönös lényt rituális közegben, így az egyén egy hétköznapokat meghaladó tudást szerezhet a rítusokhoz hasonló ünnep megélésében. A rituálpedagógia erősíti a hang- és mozgásbátorságot, így javítja az ember hangkultúráját és mozgáskultúráját, de a közösségben működő etikus szellem és munkamorál, az ember magváig jutó kutatás az egész embert egy humánus értékrend és világkép felé vezeti.

 

 

 

[1] Punk Mária Rituális technikák a szinházpedagógiában – Bevezetés a rituálpedagógiába (Bába Kiadó, Szeged 2012.) c. könyve alapján a téma szerzői bemutatása