Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Az

Az eső

Az eső tavasszal

Az eső tavasszal esik.

Tavasszal esik az eső.

Esik tavasszal az eső.

Tavasszal az eső esik.

Esik az eső tavasszal.

Az eső esik tavasszal.

Az eső esik

Az eső

Az

 

2017. 02. 24.

Érző, citromsárga nárciszok,

a szív homlokzatára,

a kérges szaruhártyára

forradalmat hozzatok!

Hamvainkból feltámasszatok,

hogy a szűk kulacsszáj letörjön

és folyammá nőjön

a belőle kicsorgó szenteltvíz.

És a szomjazó ég

lángokba mártson minden csillagot,

s dagassza szúrósra valamennyi Napot,

hogy súlyos keresztek hulljanak a földre,

s mi gyalázat itt

vérezzen örökre.

 

Ahogy…

Szenvedély…,

ahogy egy gyufaszál ellobban

az éjszakai sötétet felrobbantva,

s gyorsan végigparázslik, majd elillan,

mint az első csók testi forráspontja,

hogy érezzen, emlékezzen,

mi élet és halál között boldogság volt.

 

Hangulat…,

ahogy jársz és feszes tüdődben tartott

levegőd szíveddel együtt rezeg,

mert ismered minden madár énekét,

s olykor, ha a legszebb válladra száll,

hát nem késlekedsz kimondani

az élet halhatatlan igazát.

 

Érzés…,

ahogy lesodródik utadról a félelem,

hogy lelked hívása vezényeljen

valamennyi ösztön-zsigeredben,

s úgy fogadd a múló, rád szabott időt,

hogy nem volt hiába,

ha könnyeid őrizték a zsebkendők.

 

Csak az enyém

…hogy miért lettél kellék?

…mert a medencék sekélyek, bár újak,

másolás, utánzás és önismétlés engem már untat,

hát kiléptem e programból egy üres folyosóra,

hogy új óra legyek.

Szándékom neked mutatni

az időt, a percet – ha serceg,

a felismert kedv arra a tájra,

ahol még nem jártál.

Unod?

Hát, én is unom már a berögzült, ismert

és jól lerágott csontot, amiért

oly sok ember ontott vért – hiába,

mert te fel sem néztél,

rá se pillantottál

sem az arcra,

sem a képernyőre,

sem a szemfedőre!

…hogy miért lettél kellék?

…mert csak arra vagy jó, hogy utánozz,

s ne álmodj, csak önmegvalósíts

és sírj, ha kell, míg a tett

marad az enyém.

Csak az enyém!

 

A víz

A víz…

kiszáradt…

csatornákon keresztül,

s időtlen vegyül a hiány.

A tér cserepes szája széles,

forró a sóhaj és szomjas a tátogás.

Alig vánszorgó délibábok csapódnak egymáshoz,

az árnyékok szárazan lógnak, gazdátlan szólnak

és az égi katlan mindenkit átkoz.

Az emlék nedve is elveszett róla,

egy magányos karóra

aszott kígyóbőrt lendít a szél.

És jellege az összes folyadéknak,

a múlt pillangószárnyú fodra.

Lecsapolták végleg

az élet magzatvizét.

 

2016-2017. március

Végül is eljött a március

téli demenciánkra,

mosdatlan lelkünkre,

kihányt életünkre

a tavasz billogával

arcunkra sütni, mi lávaként

bugyborékol fában,

madárban, földben, fűben.

…csak bennünk nem!

Még bennünk nem,

mert nem ember az ember

míg Midas fülével hallja az igazságot.

De valami már készül,

tisztább eleségül,

ha nem ösztön-képünket nézzük

tükörben, sárban, szélben, vérben,

…már valami készül…

Végül is eljött a március,

eljött, itt van,

nekünk teremtetett,

hogy lélekkel igézzen

– igazán emberit.

 

Eljött egy nap

(2016. október 23-ra)

 

Eljött egy nap, hogy felébredjünk az éber kómából.

Az aljas pártfogás nem kell,

s a szándékosan gerjesztett nyomor,

az agyakba diktált mesterséges szigor.

Eljött a nap, hogy az iskolapadok odakiáltsanak,

ki…, a füstös utcára néző ablakokon túlra,

hogy a fiatal arcokat

nyúzza, szúrja, dúlja a fény, mely fentről érkezett.

Szívdobbanásra döngtek a léptek,

az arcvonások együtt égtek

és együtt maradtak ott fenn,

ahová tartottak.

Ahonnan nincs visszaút.

Lélekig vezető keresztút volt.

Ott a betonházak, betonszobák, betonfüggönyök

mögül leselkedők betonszíve

nem dobbant, csak lőtt.

Lőtt!

Testvérre, gyermekre, hitvesre,

árvára, lányra, édesre

parancsszó nélkül is akár.

A halál hirtelen érkezett

és újra stációit számolta, megvan-e mind,

majd széles lánctalpakkal

a Golgota csúcsán megállt.

Golyó, erőszak, vér

ott hiábavalóság. 

 

Egy óvó intézkedés kapcsán

Mivel sosem volt

kitörölhetetlen jószág a szellem

erről az egyetemes baromfiudvarról,

mely mára csak üres akolból

áll tele tyúkülővel.

Tojást senki sem tojt,

csak elmélkedett róla

szellemóriásként,

néha tyúk, néha kakas volt minden résztvevő,

de mindenképp azt kukorékolta,

hogy egy sárkány

a szemétdomb közepére állt,

szárnyait kitárta – bár ez csak megtévesztés

egy óvó intézkedés kapcsán.

 

Széles pengén

Másod egy arc,

széles pengének tükre,

egy hosszú él fényesen feszülve,

másod az arc.

 

Bunkerben lakunk,

sötétben áll körberágott alakunk,

…hogy fáj a beszakadt bőr,

a felsértett hús,

a kivérzett ideg.

 

Szirénák.

Emojis képernyők, lapok riadója

a kéz hüvelykujja,

csak nyomja, ha van wifis szólója.

 

Háborús vagy békés szerződés

mindez a tömegáradat,

hirtelen ütem,

gyors kereszthalálú pillanat?

 

…míg szivárványt vetítő

két üvegszálból nézel,

s bárányfelhőkön élsz, melyek háttértárakon

futnak szerteszéjjel,

 

és kalózűrhajón repülő napod

merő súlytalanság,

másod széles pengén,

éles időkapszulás alakod.

 

Mindig kanyarban

Kanyarog az út a dombok között,

a folyók fölött, a hegytetőn is,

keresi az élet báját.

Sznobok igája e modern hazai gondolat,

és földönfutó marad,

ki nem mozgat tőkét ide-oda,

nem gimnasztikázza zsebre

a tesze-tosza milliókat.

Lám, elbukni,

ha van jó nyelved, csak felfelé tudsz,

hol újabb milliókhoz futsz

alkusz vagyonodért.

A kapcsolatháló ígér, ha lobbiként ítél,

s a sztárkultusz itt dívik a legek csúcsán,

hol bunkóföldi példázza az etikett jussát,

és csúszópénzben, vagy adóban ázik

már fejebúbjáig az állampolgár.

Itt csak férfi lehet vitéz!

Kanyarog az út a dombok között,

mert ide költözött egy passzív hit,

hogy magyarnak lenni még megéri nekünk?

 

Csak úgy állj!

Csak állsz a szélben, hajad az arcodba kócol,

fogad között homokszemcséket csikorgatsz,

és hagyod, hogy felborzoljanak.

Negyven korbácsütés, nem több,

meztelen hátadon kong,

visszhangzik tőle a lonc,

mely éppen kihajt.

A sújtások után véres utak nyomódnak

a bőrbe – mind a tied – választhatsz belőle.

De te nem választasz, csak tűrsz,

s a szél recsegve fúj az ütközők között,

mely domborművei a tájnak,

ide kisplasztikáztak téged, …ide!

Tűrnöd kell, fagyot, kínt, kudarcot,

sínt és százezer halált.

Ha megcsonkolnak is,

ha mégis telibe találnak mindig,

mert célkereszt vagy itt,

hát úgy állj itt a szélben,

csak úgy állj!

 

Jó nekünk itt

Nekünk sohasem kell felébredni e kórteremben,

hol hosszú csöveken keresztül ömlik

vénánkba a tudás és ismeret.

Nekünk végig ott kell feküdni a megvetett ágyon,

hol kényelmes matracon illuziónálunk,

és merev testtel izzadva, de boldogan várjuk a feltámadást.

Néha szájunk mosolyra fakad,

de csak tudat alatt vagyunk magunknak énkép és önismeret,

ha csepeg online az álmodott szerep.

És akkor megvalósítva hisszük a bennünk fogant jót,

míg el nem fogy egy csőhossznyi adag,

s már nem marad más, hogy az időt fogyasszuk,

míg egy fehér köpeny kicseréli rajtunk

mi hittel várt igei malaszt.

Nekünk már nem kell felébredni

a kicsempézett Édenkertből,

ahova mindig is vágytunk.

Csapra verték minden álmunk,

s most mozdulatlan merengünk a boldogságban.

Jó nekünk itt, ebben a sterilizált Mennyországban.

 

Játssz velem!

Játsszunk még tele arccal

hazugság nélkül, ha másolsz is,

csak játszásból tedd,

ne légy irigy egyveleg nálam, ha játszol,

imából építs még templomot nekem.

 

S legyél a legmélyebb tenger,

hol megbújhatok, vagy kőszikla,

mely az égig ér,

s ha játszunk, engedd,

hogy végleg szabad legyek

és te légy bennem minden,

mit eddig ismertél.

 

Könnyemet, ha végtelen szakad,

s fekete korommal szennyezett,

te tisztítsd meg kristályos fénnyé,

hogy melletted én is bűntelen legyek.

 

Játsszunk még, gyere, játssz velem,

hogy tudjak, élni

és örömmel látni útjában a jövőt.

S ha mégis a halál erősebb lesz nálunk,

játszd el, hogy te voltál reményem,

s teremtőm.

 

Vajon mit?

Vajon mit választanál az életben maradáshoz,

egy szál virágot, mely lelkedbe ontja édes illatát,

vagy egy golyóstollat, hogy üzenj az utókornak

és magad után hagyd élted lábnyomát?

Vajon mit üzen az utolsó óra,

a maradás vagy a távozás kérelmét?

Mi lenne az utolsó kívánságod,

ha már menned kell

az érzelem vagy inkább értelem emlékét?

Ha kell, hogy válassz, mit adnál tovább,

a szépséget, a szerelmet

vagy inkább a gondolkodást?

Mit adnál az itt maradottnak a nagybetűs útra,

hamuba sült pogácsádat

vagy inkább a tudás varázspálcáját?

 

Patkány-játék a gödörben

Játszunk. Egy kőtáblán közöttünk,

dobókockánk kivésett betűkön pörög,

nem léphetünk, csak kis számok fölött.

 

A mélység önmagába húz, lezuhanunk,

tekintetünket egymásba szúrja,

elveszett e játéknak győztese, útja.

 

Vakságtól, szűkülő falainkon belül,

szabályok nélkül, bűnösen állunk,

egyedül maradtunk, nincs játszótársunk.

 

Egyetlen kőtáblánk szétmállott talaj,

kezünkből hamar kiesik a kocka,

utolsó játékunkat súlyos csend tapossa.

 

Nincs kezedben jogar

Hiába ugatsz, nincs kezedben jogar,

itt a széles magyar ugar,

nem peng itt a lant,

s nem szólal a dal.

 

Hazátlan forogsz, égi helyed vásott,

míg szép, szűzi földed ázott,

nincsen virágod,

itt a gazt rágod.

 

Hiába zokogsz, sárból lesz nyughelyed,

itt nincs kőszikla-szellemed,

óráid felett,

pusztulás lebeg.

 

Ünnep

Alkalomadtán, ha eljön a csoda,

és kidugja fejét az árnyék a fényre,

az ember szívében a gép bekapcsol,

hogy ideig-óráig ünnepét élje.

 

Akkor fenyőt állít a középpontba

és lesöpri róla az erdei átkot,

majd régi nejlonszatyrokból

ráteszi a fényes múlandóságot.

 

És kivárja az órát, mint zsugorodik

s távozik tőle az időtlen pillanat,

gépe lassul, majd megállóhoz ér,

s ott szívtelen várva sokáig marad.

 

 Tanács

Egy bigott kísérő,

egy megfontolt gondolat.

Ha fontos vagy magadnak,

másnak azt el ne add!

Légy őszinte, hű és hálás

az álomhoz, mely elkísér,

ne védj alkalmakat

egy illanó sikerért!

Vésd kőbe hitedet,

markold az erőd,

vesd kemencéd mélyére,

mi gyengített azelőtt!

Légy öröme tettednek,

légy éber gondviselés,

s hála száll utánad

– köszönet, nevetés.

 

Talán…

Annyira töredéktelen és sima,

ha kinézel az ablakon…

…talán lesz még

egy utolsó esély,

egy utolsó alkalom,

hogy feltörjön

minden globális álszentség,

talán résnyire kifeszíthető lesz

egy látható új mélység,

egy új évszak,

ha hozzánk jön és lelkünkre ül,

talán meglátjuk mindazt,

mi megszépít mindenkit legbelül.

 

Mely sokak szemének tükre!

Büdös hónaljfüzérek szagát…

…szívtam a hegyen innen,

hol nincs-árnyékát még nem tudhattam

a hajtányos élet modorának,

én addig kiálltam mindenért,

mi a halál ez oldalán született.

De a halál a halállal fizetett,

hogy nosztalgikus, csúf mindaz,

mi lágy ölére hív,

mi vágy-tömjénje

az elgondolt igazságnak.

Mágnes-erdők fém-fáihoz vonzott

az áldott tudatlanság,

a lélek-bujaság, mely számtalan

a gonosz kereszttüzében,

hát hadd égjen a láng,

mely sokak szemének tükre,

mely taknyos üdvünkre mond

misét kegyetlenül.

 

Szólok

Szubjektív oldalnézetben szólok,

a ló nem hápog a kutya sem sziszegő szónok,

s a szélben csak a szemét sodródik,

a sziklák időtlen klónok,

s mert minden felesleges szó a fülünkbe ugat,

mégis a halhatatlanoké a végső felelősségtudat.

 

Tátog a természet,

mint fiókáját eteti a földet a belájkolt tavasz,

mosdatja szutykos, izgága lelkét,

ki magyar földre született s ravasz,

önmaga lángját régen kioltotta,

s nem rohan a feltámadt forradalomba.

 

Az igazság másik tárhelyre került,

a titkosított háttér-adathordozóra,

a kultúra pénzfüggő elmeállapot,

ismerősök egyszázalékos különadója,

és sok-sok érdekbarát nyelve,

mely hosszasan nyalja végig az utat,

s közben pályázatfigyelő félresunyítva

- státuszért, helyezésért, nyereségért kutat.

 

Az idő súlyzózik, növekvő teherrel testépít,

a pálinka felvezet, kampánybeszédet a sör készít,

majd a bor letisztult formát bont,

s az abroszon gyertyafény imbolyog,

nincsen győztes cél,

az élet befejezetlen s folytonos.

 

Kérdezni kár!

Tudatmódosítás: egy adag amfetamin,

egy pohár tequila.

…féreglyuk - a neonzöld élet

szabadság-rítusa.

Szédülés, forgás, lüktetés

- kilépni ki akar?

Kábszerképű docens a világ akkurátusa.

Szintetikus vigasz és gépzene-tudat

mossa a személyiséget,

lecsorog könnytelen

s a szívhez panaszol,

de ki ért meg téged?

Kérdezni kár, úgyis hazudnak,

tabletták, tűk, zűrzavar az agyban,

alkohol vidít egy transzvesztita álmot,

s gyönyörről képzeleg zavartan.

 

2014. 04. 06.

Hallgatag lelkek háttér-vokálja

buznyákos pentatont énekel,

újdonsült kamuzók országa dúdol,

s gengszterhad rafkósan vezényel.

 

Gyulladj meg pusztító alvilág-igen

a böjt-ömleny forradalomnak,

húzz csizmát ál-spigó és csajkáddal

merjél húst a szertefőtt jónak.

 

Galád, elaljasult birtoklás,

és spiller harácsolás-egyveleg,

ki úri méltóságnak e trónfosztó

magyarságra teljeséggel született.

 

De eldöntetett már a sors,

melyet politizáltak a ripacsok,

gusztusuk rabszolga-idillhez,

gúny-földhöz mindmáig ragasztott.

 

Dalolni jöttél vagy pengetni

a múltból fecsegő adósságot,

zéró toleráns extázis nem voksol,

s nem alakít fantom gyűlölet-pártot.

 

Kiáltvány

Közhelyrímet a népnek,

giccsekkel tömött sorokat,

főnévi igenév is szántson,

mint benned gyúlt gondolat.

 

Amatőr szószátyár legyél

ragrímmel alkotó,

köznépi közbeszédben

költői csacsogó.

 

Zseniknek szójátékot,

profi szóegyveleget,

szavakból gyártott frappáns nyelvújítást

…kívánjunk nekik alkalmi rímképletet!

 

Költészetünk sznob kicsapongása

az elit súlyos fegyvere,

s mondanivalótlan álca lesz

jövőnk kultikus egyede.

 

Önmagában bájolgó emóció

mindkét térfél győztese,

de mégis kié az áldozat

vér-foltos, fájó szőttese?

 

Lehet, hogy…

Lehet, hogy hányok, s a fényt megtöröm,

lehet, hogy ujjamról letörik a műköröm.

Lehet, hogy modorom divatjamúlt,

lehet, hogy pinkódom 16.20.

Lehet, hogy beköplek,

lehet, hogy leköplek,

ki tudja szavamért hányakat felkötnek,

Lehet, hogy hányok, s a fényt megtöröm,

lehet, hogy ujjamról letörik a műköröm.

 

Ganca

Húzod és nyúzod és letagad,

omlósnak nézed, jaj, elragad,

vajling a szájad, egy kitátott,

hideg a hájad, de ki látott?

 

Fogatlan röhögve kapkodja,

nyúlik a belében fantomra,

csacsogják, csócsálják gyerekek,

púposra kérnek egy keveset.

 

Kiszántod sápatag türelmét,

hasadban sokáig fülel még,

szánalmad fogdossa pénzedet,

fizettél elmebajt, mérgeket.

 

Ugattak!

 Fertőzött fények derengéseiben

szétolvadt testek folytak az úton

sietősen, idegesen.

Ajtók nyíltak,

futószalagon az elme összefolyt csínja,

éppen egymásba illett sebesen.

Meósok lénytelen alakja

vágott utat a gépsorok labirintusában,

egy miniszoknya aláírásokkal zavarta

direktorát az irodában.

Vörös hajszálak kanyarogtak a szélben,

az olajban sültkolbászok égtek

és hamburgert zabált a péntek.

Kutyák ugattak

a lakótelepi szobákban,

ugattak,

ugattak,

ugattak…!