Kikelet

Szerelem-virágnak nincsen társa,

fehér liliomát szűzen tárja,

nyílik az égnek, nyílik a földnek,

lebegő fellegek mosolyra törnek.

Lobban a horizont vöröslő tüze,

fatörzsön festői parazsat tűzve,

izzik a rügyben, izzik a szívben,

valaki ajkára csókosan libben.

Nem eresztenélek

Tétován várlak,

két karom átölelne,

míg bírlak vinnélek,

mint szent ereklye.

Reggelek kútjából

az estek fölébe, s majd

éjszakákon keresztül,

aranyló nyaram

maradnál, vigyázó

égtükör istenarc, ki

 testetlen magonc vagy, de

sejtjeim űrjeit kitölti.

Zokogok nélküled a

levegőtlen létiszonyban,

kántálom összegörnyedve

a fájdalom abroncsában,

hogy örökké várlak…

két karommal szorítva,

a szakadékokon át

sem eresztenélek – béke!

van itt még ember

varrhatnál zászlót

festhetnél vásznat

védhetnéd igazul

kicsiny hazádat

írhatnál szívből

gyűjthetnél társat

szózatod zenghetnék

egésznap százak

foghatnál fegyvert

tehetnél esküt

véredet onthatnád

társaddal együtt

hagyhatnál árvát

családot házat

temető csöndjében

emléked állhat

varrhatnál zászlót

festhetnél vásznat

mielőtt elveszik

kicsiny hazádat

varrhatnál zászlót

festhetnél vásznat

van itt még ember

ki nemzetet tárhat

Elégia március 16-ára

Itt ülünk, mint kiutált

hiénák a tarlón,

élelmet, vizet keresve

élettelenül, fakón.

A keselyűk felettünk

köröznek, vijjognak,

ha engedjük, mellénk

szállnak, húsunkba marnak.

Nincs barátunk, egymáshoz

bújunk melegségért,

lágy szellő simogat csak,

kevés szeretet a túlélésért.

Más világ a boldogság,

mely nincs-remény könyörtelenül,

oly vízió vagy bús délibáb,

hol temérdek fájdalom ül.

Itt ülünk összezárt szívvel,

de mégis végtelen vagyunk,

hiába röhögnek a keselyűk felettünk,

mi megfeszítve is kitartunk!

Я люблю мир

Sima arcomon a márciusi por

didereg az alkonyban jövet,

villanások az éjben - félelmek, halál,

…hova bújhatnék nélküled?

Fázom. Jéghideg ujjperceimet

lehelem, a pára arcomba száll,

kik vagyunk, ha nem emberek

az elsüvítő ágyúgolyóknak igazán?

Kik vagyunk? Talán földbe vájt

lyukaiban megbújó férgek?

Hogy halott anyámat a romok alól

cipelem, s nincs hova temessem el.

Maró nihil a gyomor napok óta,

az éhség jobb, ha észrevétlen marad,

törmelékek között kutat az idő,

s a reménytelenség hirtelen szalad.

Menekülnék, mint égi madarak,

kik fészküket itt nem lelik már,

megváltó könnyeim hiába ejtem,

nem jön…, nem jön a szabadság.

Fagyott vér a város, merev és

torzult életet szólít a kikelet,

menekülnék, de mégis itt maradok,

Mégis ide teremtem Istennek a szívemet.