Párizsi etűdök
Notre-Dame - Kő vagy
A sarokban ülsz, mogorva alak,
szikla vagy, mélabú.
Érted a szív omlatag,
s nézel engem szótlanul.
Kő vagy, merev hideg
rideg menekvés a sarok,
melyben két karod összezár,
és nem nyit hozzám, vén magány.
A sarokban ülsz, mogorva alak,
nézlek én is, így faraglak,
kőben hagylak, megtagadlak,
érted a szív omlatag,
miért nézel szótlanul?
Kő vagy, halhatatlanul…
Mozdulatlan húsod fáj,
töri szívem a magány,
kemény kő vagy, arcod rideg,
szemed hűvös kő-tekintet,
a sarokban ülsz, és nézel,
engem kietlen mindig nézel,
a hideg kőben
engedetlenül.
Montmartre – A pokol
Aranyban úszik a Múzsa
a szabadság legtetejére,
leborul a város,
róla nyüszít, vonít és vonaglik
az éjben buja szeretetére.
Mediterrán zenére táncol,
csípőjével csábítja a gyenge szívet,
ring a meztelen alak,
ring a mindenkorra elveszett tekintet.
Egy hófehér, hatalmas katedrális,
mint az erkölcs papja, tudósa és őre
tehetetlenül kutat magában,
nincs vezényszó és írás
e művészi teremtés-fertőre.
Lépdel a mennyország a lépcsőkön felfelé,
ő is halad kíváncsian valahová,
egy grafikáról visszatekint még mielőtt megsemmisül,
mielőtt meglátná az ég krematóriumát.
La Tour Eiffel – A fenség
Gyűlöllek!
Gyűlöllek, mert vagy,
mert nélkülem vagy óriás,
mert nélkülem vagy magas!
Gyűlöllek!
Mit akarsz tőlem?
Miért kérkedsz előttem magaddal,
miért vagy teremtés éjjel-nappal?
…hogy felütöm hozzád a fejem
és égbe-húzó lesz tekintetem.
…hogy fáj a temérdek fény és villogás,
hogy magamra néz a csillogás.
Gyűlöllek!
Tavasz vagy, félelmetes kikelet,
tavasz-testű fém-sziget,
tavasz hangú nagy halál.
Gyűlöllek!
Gyűlöllek!