1. stáció

Pilátus halálra ítéli Jézust

Az akarat ajtajában a kérdés hiábavalóságra tör,

és felpofoz a hit nélküli ítélet,

könnytelen imádat a hallgatás benned,

s homlokodra mos vérvörös verítéket.

Ajtót nyit a bánat, míg hazatérésre vársz,

suttog a tömeg, és döbbenten morajlik,

de nem tudja, hogy magát vérbe mártsa

az igaz, végső pillanatig.

 Sorsod az élet végtelen origója, 

a fent s lent, mely most nekifeszül,

hangos a jövő, ki megérkezni vágyik,

s ki nálad örök lakodalmat ül.

Mozdul a hang, és láttatja agyát,

majd kegyetlen vádat emel,

bűnösen szórja: bűnös az ember,

ki magának trónt követel!

Hitványan mutat rád a csökevény elem,

de már őt a távolba ereszted,

kegyelem, s erő a rettegés tovább,

hogy sírjanak benned az elveszettek.

9. stáció
Jézus harmadszor esik el a kereszttel

A lelkedből kitépett húst számonkérik,

a véredet isszák egy ellened kötött újabb szerződésre,

s te haladsz tovább, ha elesel is háromszor a porba,

s háromszor emeled fel újra kivégző fegyvered.

Markol a halál az atyai gondviselésben,

félelmeidre engedelmesség a gyermeki vigasz,

s vonszolod a nép monoton zajából

a kegyelem ösvényén bátran önmagad.

S voníthat már számtalan kakastorok,

a próbatételek ideje végérvényessé vált,

itt tudhat a tömeg s a sajnálkozó szeretet,

de igazán hinni csak ezután fáj.

A testedre ácsolt akaratot kinevetik,

s leköpik, gyalázzák rajta a Szót,

s marják magukat álszent érvényesülésre,

mint hordoz a föld millió árulót.

A szívedből kitépett húst számonkérik,

a véredet isszák egy ellened kötött újabb szerződésre,

s te haladsz tovább, ha elesel is háromszor a porba,

s háromszor emeled fel újra lelkedet kivégzésre.

14. stáció
Jézust sziklasírba temetik

Lilára festett hajnal van,

s halkan szólít a beléd gyűrődő idő,

csendben vonaglik a szívdobbanás,

egy barlang vagy odabenn; üres, merengő.

S egy tekintet égeti magát a mélyre,

áttetsző léted a felismert igazság,

a kitágult falak tanúságot tesznek,

mely megszülni óhajt, s egy lélekre vált.

Üvöltesz, mert nem tudod, hol vagy,

és hová lett az előző pillanat,

körmeid az idegeket vésik,

és veled lesz üvöltő a hajnali Nap.

Kint és bent összefolyik benned,

sírnak a gyökerek és felszívják véred,

és mindenség-testű valóságot szállít

a csend-tisztán áramló, láthatatlan élet.

Hófehérre festett a reggel,

s benned örökké e különös pirkadat,

a halandó a léted egy barlangig csodálja,

míg mától te az egész csoda vagy.