Lacrimosa
1. stáció
Pilátus halálra ítéli Jézust
Az akarat ajtajában a kérdés hiábavalóságra tör,
és felpofoz a hit nélküli ítélet,
könnytelen imádat a hallgatás benned,
s homlokodra mos vérvörös verítéket.
Ajtót nyit a bánat, míg hazatérésre vársz,
suttog a tömeg, és döbbenten morajlik,
de nem tudja, hogy magát vérbe mártsa
az igaz, végső pillanatig.
Sorsod az élet végtelen origója,
a fent s lent, mely most nekifeszül,
hangos a jövő, ki megérkezni vágyik,
s ki nálad örök lakodalmat ül.
Mozdul a hang, és láttatja agyát,
majd kegyetlen vádat emel,
bűnösen szórja: bűnös az ember,
ki magának trónt követel!
Hitványan mutat rád a csökevény elem,
de már őt a távolba ereszted,
kegyelem, s erő a rettegés tovább,
hogy sírjanak benned az elveszettek.
9. stáció
Jézus harmadszor esik el a kereszttel
A lelkedből kitépett húst számonkérik,
a véredet isszák egy ellened kötött újabb szerződésre,
s te haladsz tovább, ha elesel is háromszor a porba,
s háromszor emeled fel újra kivégző fegyvered.
Markol a halál az atyai gondviselésben,
félelmeidre engedelmesség a gyermeki vigasz,
s vonszolod a nép monoton zajából
a kegyelem ösvényén bátran önmagad.
S voníthat már számtalan kakastorok,
a próbatételek ideje végérvényessé vált,
itt tudhat a tömeg s a sajnálkozó szeretet,
de igazán hinni csak ezután fáj.
A testedre ácsolt akaratot kinevetik,
s leköpik, gyalázzák rajta a Szót,
s marják magukat álszent érvényesülésre,
mint hordoz a föld millió árulót.
A szívedből kitépett húst számonkérik,
a véredet isszák egy ellened kötött újabb szerződésre,
s te haladsz tovább, ha elesel is háromszor a porba,
s háromszor emeled fel újra lelkedet kivégzésre.
14. stáció
Jézust sziklasírba temetik
Lilára festett hajnal van,
s halkan szólít a beléd gyűrődő idő,
csendben vonaglik a szívdobbanás,
egy barlang vagy odabenn; üres, merengő.
S egy tekintet égeti magát a mélyre,
áttetsző léted a felismert igazság,
a kitágult falak tanúságot tesznek,
mely megszülni óhajt, s egy lélekre vált.
Üvöltesz, mert nem tudod, hol vagy,
és hová lett az előző pillanat,
körmeid az idegeket vésik,
és veled lesz üvöltő a hajnali Nap.
Kint és bent összefolyik benned,
sírnak a gyökerek és felszívják véred,
és mindenség-testű valóságot szállít
a csend-tisztán áramló, láthatatlan élet.
Hófehérre festett a reggel,
s benned örökké e különös pirkadat,
a halandó a léted egy barlangig csodálja,
míg mától te az egész csoda vagy.