Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BOCSOND

Visszhangtorkú Szellemszáj

(FÉLELEM)

 

  • Gyerünk! Fussunk versenyt a dombokig! – kiabálta Bocsond a többieknek, és már futásnak is eredt. Mire odaértek, teljesen kifulladtak, és lihegve, fáradtan terültek el valamennyien a domboldal magasra nőtt tavaszi fűtengerében. Farkasára a hátára feküdt, melléje Szarvasamu heveredett, elébe pedig Őzalán Malacival. Bocsond egy kicsit távolabb dőlt le, és hangosan kalapáló szívverését hallgatta. Mélyen ülő csend volt, amelyet Malaci hangos felkiáltása szakított meg:
  • Tudjátok, hogy ki lakik itt? – és mert mindannyian egyformán nemlegesen rázták a fejüket, tovább folytatta. – Hát a Visszhangtorkú Szellemszáj.
  • Az meg ugyan ki? – kérdezte Őzalán.
  • Egy szellem! – folytatta Malaci. – Ha jó hangosan kiáltasz, akkor válaszol rá. Van-e kedvetek kipróbálni?
  • És nem veszélyes? Mondjuk, ha idejön hozzánk, mert felmérgesítjük, vagy ilyesmi? – okvetetlenkedett tovább Őzalán.
  • Á, dehogy! Teljesen ártalmatlan, nem megy az sehová. Itt lakik a dombok mögött, és egyáltalán sincs olyan kedve, hogy kimozduljon innen.

Alacsony dombság terült el a tölgyfalombos mackóerdő tóval átellenes oldalán. Nem volt magas egyik domb sem, viszont ívesen törte meg a tölgyerdőig tartó sík egyhangúságot, és az állatok örömmel gurultak le néha egy-egy domb meredekebb oldalán, vagy kirándulni jártak közéjük, ha már semmi jó játékötletük sem támadt. Most is ezért jöttek el, csak egy kicsit szétnézni, ténferegni a lankás részeken, hogy elüssék az éppen felszabadult délelőtti szabadidőt.

  • Gyertek, álljunk egyvonalban egymás mellé, és kiáltsunk egy jó nagyot! – mondta Malaci.
  • Jó, de mit? – kérdezte Szarvasamu.
  • Mindegy, ami az eszedbe jut, csak az a fontos, hogy jó hangos legyen. – válaszolta Malaci. – Akkor kezdhetjük? Rajta!
  • Mézeskalács! – kiáltotta Bocsond, ahogyan csak a torkán kifért.
  • Dagonyászás! – üvöltötte Malaci is.
  • Nekem nem jut eszembe semmi – suttogta oda Szarvasamu Őzalánnak, mert látta, hogy a kis őzfiú távolba meredő tekintettel hozzá hasonlóan némán áll.
  • Nekem se – helyeselt neki visszasuttogva Őzalán –, egyébként se hallok semmit. – Majd hangját felerősítve az éppen elhalkuló többiek felé fordult. - Ti hallotok egyáltalán valamit?
  • Hát, nem nagyon – válaszolta a fülét hegyezve Bocsond.
  • Nincs itt semmi. Nem is lakik itt az a szellem vagy akárki. Fussunk inkább verseny megint egészen hazáig! Jó? – kérte Őzalán.
  • De még egyet! Kiáltsunk még egyet! – könyörgött Malaci.
  • Na, jó, de mi mit kiáltsunk? – kérdezte Szarvasamu –Semmi sem jut az eszünkbe Őzalánnal. Ám Bocsond egy pillanatnyi gondolkodás után rávágta:
  • Szarvasagancs. Kiáltsátok ezt! – mondta és egy nagy levegővétellel készülni kezdett a következő kiáltásra.

Az állatok ezúttal mind a négyen egyszerre kiáltottak, de sajnos most sem hallottak semmi visszhangot, ezért, ahogyan Őzalán kérte, versenyt futottak egészen a tölgyfalombos mackóerdő játszóteréig. Ott aztán sötétedésig játszottak együtt, majd ki-ki vacsorázni, lefeküdni indult az otthonába. Bocsond is jól telerakta kócosbundás mackóbendőjét finom mézesvajas kenyérrel, utána megmosdott, fogat mosott, és mackóanya jóéjszakát meséje után nyugodtan elaludt.

Az éjszaka legközepén arra ébredt, hogy a szobájának bal sarkában szöszmötöl valaki. „Ugyan, ki lehet?” – gondolta magában, majd fejére húzta a takarót, hogy éppen csak az orra hegye látszott ki. De a motoszás csak nem maradt abba, erre Bocsond teljesen megrémült. „Lehet, hogy a Visszhangtorkú Szellemszáj az?” És már a gondolatától is reszketett a takarója alatt, majd egy hirtelen mozdulattal felugrott és átszaladt mackóanyáék szobájába.

  • Mit történt, Bocsond? – kérdezte álmosan mackóanya, amikor észrevette, hogy Bocsond a takarója alá bújik.
  • A Visszhangtorkú Szellemszáj idejött a szobámba, és nem tudok tőle aludni! – vacogta félősen Bocsond. – Ugye itt maradhatok reggelig?
  • Hogyne, kisfiam! – mondta mackóanya és egy kicsit beljebb húzódott, hogy helyet adjon kócosbundás mackófiának.

A világos szúrósan érkezett az álmos szemekre, melyek először alig bírták a sötétből kitörő szikrázó fényrengeteget. De aztán gyorsan megszokták, és gyorsan elillant a sötét és az álom is, hogy a pihenést szorgos munka váltsa fel. Bocsondék korán keltek, és a sok teendő közt mackóanya egyszer csak megszólította kisbocsát:

  • Bocsond, kisfiam, van egy ötletem, hogyan tudnánk örökre elijeszteni a szobádból azt a Visszhangtorkú Szellemszájat.
  • Hogyan, anya? – érdeklődött Bocsond.
  • Szaladj el Csigazsihoz és kérd el tőle azt a hatalmas tengericsigaházat, amit a múlt nyáron kapott csigakeresztanyjától, a többit majd estére megbeszéljük. Jó?
  • Jó, anya, már szaladok is! – mondta Bocsond és úgy szaladt, hogy mackótappancsa is alig érte a földet.

Este vacsora közben mackóanya elmondta Bocsondnak, hogy mire is kell a csigaház, amit előtte a kisbocs szobájának a közepére helyezett el.

  • Miután bemegyünk mesét olvasni – sorolta mackóanya -, gyorsan csukj be mindent, ajtót, ablakot és fiókot is, kapcsold le a villanyt, majd suttogd velem együtt ezt a varázsigét: Patyaláré petyele, mityókanci kecsele!
  • Jaj, anya, de ennek semmi értelme sincsen!
  • Dehogynem! Tudod ez a Visszhangtorkú Szellemszáj attól lesz erős, ha kiabálnak neki, de ha suttognak, akkor bizony ő is nagyon megijed ám. Főleg azzal tudjuk jól megijeszteni, ha még nem is érti, hogy mit mondunk neki. Ha pedig megijed, akkor menekülni próbál, és mivel minden kijáratot bezártunk, így nem marad más hely, csak ez a tekervényes-kacskaringós csigaház. Oda fog belebújni, és majd jól belé is szorul, és eltéved a sok-sok kanyargós folyosóban. Onnan bizony nem jön ki soha többé. Le is ellenőrizheted majd, ha a csigaházat a füledhez tartod, hallani fogod, ahogyan ott sóhajtozik és szuszog meg könyörög, hogy engedjük ki onnan. Gyere, menjünk és zárjuk bele!

Azzal gyorsan befejezték a vacsorát, Bocsond megmosakodott, fogat mosott és már ment is a szobájába, hogy mindent úgy tegyen, ahogyan mackóanya kérte. Miután lekapcsolta a villanyt, együtt suttogták el a sötét szobában a varázsigét:

  • Patyaláré petyele, mityókanci kecsele! – és huss, mackóanya már fel is kapta a földről a hatalmas csigaházat, és Bocsond füléhez tartotta.
  • Bizony, megfogtuk! Bizony itt van, ugye hallod, hogy szabadulni próbál? – kérdezte, miközben Bocsond hallgatta hogyan zúg és sóhajtozik odabent a szellem, közben pedig helyeslően bólogatott.

Azóta is nyugodtan alszik, mert Visszhangtorkú Szellemszáj nem háborgatja az éjszakáit.

 

Kincsvadászat

(ÖNZÉS)

 

Az ébredő Nap alig csiklandozta meg a tóparti fűszálak hegyét, Bocsond már kint ült az erdő melletti víznél és horgászott. A leghosszabb nádból készített magának horgászbotot, amelynek végén egy damilra erősített horog himbálózott a víz felett. A vékony szál egy kicsit még lengett ide-oda, majd a súlynak használt kavicsok miatt kisvártatva alámerült. Bocsond nagy szakértelemmel figyelte a vizet, amit hangos patadübörgés szakított félbe.

  • Szia Bocsond, mit fogtál? – kérdezte jó hangosan az éppen odaérkező Őzalán Bocsondtól.
  • Pssszt!!! Éppen kapásom van, nem látod? Mit csörtetsz itt nekem, nem tudnál egy kicsit halkabb lenni? – válaszolta Bocsond, és egy hirtelen mozdulattal megrántotta a horgászbotot. A damil megfeszült, a bot meghajolt, ahogy Bocsond erőteljesen húzta volna kifelé. Egy darabig tartotta a botot, majd egyre türelmetlenebb lett, és rángatni kezdte.
  • Biztosan megakadt a hínárosban – mondta Őzalán és ő is erősen koncentrálva a bot végét figyelte, hátha azzal hamarabb sikerül Bocsondnak kihúznia a várva várt halat.
  • Á, dehogy! Ez biztosan valami más lesz. Talán a tómederben szunyókáló öreg harcsa kapta be és húzta le a mélyre. Segítség kellene, gyere, fogd meg te is, és húzzuk együtt!

Őzalán szájába vette a bot végét, és úgy húzta Bocsonddal az ismeretlen és súlyos fogást. Húzták, húzták, de a bot egy tapodtat sem engedett, ugyanolyan feszes volt, mint addig. A nagy erőlködés közepette észre sem vették, hogy Szarvasamu ért melléjük. Mire rákiálthattak volna, hogy segítsen, már félig a vízben is volt, és agancsát a damilba akasztva húzta kifelé az egész hóbelebancot a partra. Végül aztán meg is mozdult, ami odalent eddig erősen tartotta, de a damil nem bírta tovább és elszakadt. A három jómadár pedig a bottal és a „nagy fogással” együtt hátratántorodott és a fenekére zuhant a partszegélyt övező fűcsomók közé.

  • Nézzétek, megfogtuk! – kiáltotta Bocsond, és nyomban a horog végén lévő súlyos és ismeretlen „hal” -hoz sietett, ami nem más volt, mint egy ócska, rozsdás faszenes vasaló.
  • Na, ezt jól kifogtuk – mondta az éppen melléje trappoló Őzalán –, most aztán mihez kezdünk vele?
  • Játsszunk kincsvadászatot! – ajánlotta hirtelen ötlettől vezérelve Szarvasamu. – Hívjuk el a rókalányokat és Fecskeleket is, hátha van kedvük játszani.
  • Milyen kincsvadászatot? – kérdezte Bocsond. – Én még ilyenről nem is hallottam. – És közben felnyitotta a vasaló tetejét, majd kiszedte a benne lévő vízi maradványokat.
  • Hát az olyan – ecsetelte nyugodt hangon Szarvasamu -, hogy elmegyünk az erdőben keresgélni, és minden érdekes dolgot, amit találunk összegyűjtjük, majd egy közös helyre tesszük, hogy mindenki tudjon vele játszani. Én már találtam egyszer üveggolyót és egy szép piros csengettyűt is. Ha akarjátok, azokat is elhozom. Na, mit szóltok?

Bocsond még mindig a vasalóban turkált, majd visszacsukta a fedelét és kezében forgatva nézegette, himbálta ide-oda, végül letette a földre. Őzalán mellette toporgott, kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hátha valami érdekességet lát. Egyikőjük sem sietett a válasszal, inkább a vasalóval foglalatoskodtak. Miután meggyőződtek róla, hogy nem öntötték aranyból és a belsejébe se rejtett csillogó ékköveket senki, csak azután vették fontolóra Szarvasamu ajánlatát.

  • Részemről semmi akadálya – válaszolta Bocsond, amit Őzalán heves bólogatása erősített meg.
  • Akkor gyerünk, hozzátok az új kincset és szóljunk a többieknek is! – Azzal elindultak a tölgyfalombos mackóerdő felé.

A csapat gyorsan összegyűlt az erdei tisztás játszóterén. Bocsond, Szarvasamu, Őzalán, Rókati, Rókani és Fecskelek középre gurítottak egy magasra nőtt őzlábgomba-kalapot, s ez alá rejtették el a vasalót, Szarvasamu üveggolyóját és piros csengettyűjét. Miután megállapodtak abban, hogy a kincsek után egészen ebédig kutatnak, mindenki elindult a maga kincsvadászatára. A kis rókaikrek együtt maradtak, Fecskelek inkább a fák lombjában keresgélt, csak ritkán szállt alá, Szarvasamu megfontoltan, bölcsen járta végig az ismerős helyeket, Őzalán szeleburdi módon ugrabugrált egyik bokortól a másikig, míg Bocsond nem ment messzebb, mint ahol lakott. A ház körüli erdőrészt vizslatta körbe komótosan, kicsit unalmasnak is találta ezt az egyedüli játékot, de azért nem hagyta abba a keresést. Először a farakás alá kukucskált be, és a szélére gurult fahasábokat szétdobálva az egyik alatt a homokban aztán talált is valamit. Egy kis zöld üvegecske volt cifra színes cimkével. Talán gyógyszer lehetett benne, majd kiürült és a farakás alá került. Fogta az üveget, a gyűjtésre szánt zsákjába tette és a ház mögötti veteményes felé indult.

Az órák sebesen kergették egymást, mire elérkezett az ebéd ideje. A csoport minden tagja Fecskelek kivételével a gombakalap köré gyűlt, hogy kincseit az ebéd idejére a kalap alá rejtse. Ebéd után Fecskelek még mindig nem érkezett meg, ezért úgy döntöttek, hogy nem várnak rá tovább, megnézik az aznapi szerzeményeiket. Volt ott rozsdás szög, műanyag kupak, színes madártoll, kígyóbőr, kiszáradt békacsontváz, egy vaddisznó kiesett zápfoga, hajcsat, csigaház, egy törött pipavég, érdekes fadarabok és kavicsok tömege. Elégedetten számolgatták és sorakoztatták a sok kincset, majd mindenki elvehette, amivel éppen játszani akart. Már jócskán benne jártak a délutánban, amikor eszükbe jutott Fecskelek.

  • Bocsond, szerintem el kellene mennünk megkeresni Fecskeleket, lehet, hogy valami baja esett – mondta aggodalmasan Szarvasamu, amit a többiek is helyeseltek.
  • Nem bánom, menjünk, de ne váljunk szét, inkább maradjunk együtt, így jobban tudunk segíteni, ha valami történt vele! – Azzal visszarakták a gombakalap alá a kincseket, és elindultak Fecskelek keresésére. Először a fecskefészek felé vették az irányt. Mit lehet tudni? Hátha Fecskelek megunta a játékot, vagy éppen dolga akadt és haza kellett szállnia, vagy tényleg valami baleset történt vele, és azért nem érkezett vissza hozzájuk. Fecskelek pedig valóban otthon ült a sárfészek melletti faágon, és éppen tollászkodott. De nem a saját tollát igazgatta, hanem egy hosszú csillámlóan színes kék, zöld és aranyló pávatollat fogott a lábai között, és csőrével annak a szálait simogatta egyenesre.
  • Hát te mit találtál? – kérdezte Rókati mindjárt, ahogy Fecskelek közelébe értek. – Miért nem jöttél vissza hozzánk?
  • Én ezt a pávatollat találtam, de nem adom ám oda senkinek, mert csakis én játszhatok egyedül vele! – Azzal csőrébe csippentette a hosszú tollat, és még magasabbra repült a fán.
  • De mi vigyázunk rá, nem tennénk tönkre, és különben is, nekünk is van sok szép és különleges kincsünk, amivel te is biztosan jót játszhatnál – folytatta tovább Rókati.
  • Engem nem érdekel a ti kincsetek, játsszatok nélkülem! – válaszolta Fecskelek, és a tollal együtt elrepült.

            A többiek szomorúan követték a szemükkel a kisfecske távozó alakját, nem is a pávatollat sajnálták, inkább Fecskeleket, hogy nem játszik velük.

  • Ha így akarja, hát legyen így! – mondta Bocsond, majd elindultak vissza a tisztás játszóterére.

Sokáig játszottak aznap. Mindegyik tárggyal kitaláltak valami játékot, ami számukra érdekesnek ígérkezett. Rókati a kavicsokkal célbadobóst játszott, a kígyóbőrből, a békacsontvázból és a vaddisznófogból kiállítást rendeztek, a rozsdás szögből és a műanyag kupakbók csónak készült egy nagyobb fadarabra erősítve, amin a szög volt az árboc, egy rátűzött levél pedig a vitorla. Jól el is fáradtak, mire a Nap lecsúszott az égről maga után húzva a sötétséget. Amikor pedig egyre feketébben akart köréjük telepedni, szépen összegyűjtötték a kincseket, elrendezték sorban valamennyit, és védelmezőn ráborították az őzlábgomba kalapját…amikor:

  • Segítség! Segítség! – hallották meg Fecskelek segélykérő kiáltását.
  • Segítség! Segítsetek, jaj, jaj! – és Fecskelek megtépett tollakkal hirtelen közéjük zuhant éppen az őzlábgomba tetejére.
  • Vjííí, vjííí, elkaplak! vjíííí, vjííí, úgyis elkaplak! – sikította utána a vércse, ahogy sebesen csapott utána. De meglátta a gomba körüli sereget, így gyorsan visszaemelkedett a magas lombok közé. Kis híja volt, hogy szegény Fecskeleket elkapja, aki ott lihegett, és ijedten kapkodta a levegőt a terebélyes gomba puha kalapján.
  • Elvette a tollat, ellopta tőlem a pávatollat és majdnem megfogott engem is! – mondta még mindig fuldokolva Fecskelek.

Barátai pedig nem mondtak semmit, csak körbefogták, megitatták, majd kisimították megtépett, hiányos tollait, végül Szarvasamu hátára fektették, és együtt kísérték haza a fecskeotthonába.

 

A kirándulás

(ÁRULKODÁS)

 

  • Nézzétek, ezen az úton megyünk még egy jó darabig, aztán a keserűvizes forrásnál fordulunk el jobbra – mutatott az előttük kanyargózó földútra medveapa a kiránduló erdei gyerekeknek. – Onnan már nincs messze a táborhelyünk. Estére éppen odaérünk, lesátorozunk, tüzet rakunk és megvacsorázunk. Gyertek, ne maradjatok le!

Medveapa minden évben, a hosszú nyári hetekben néhány erdőlakó csemetével túrázni indult a távoli, ezeréves fenyők erdejébe. Ez alkalommal Bocsond mellett Szitadélt, Hangyalit, Lepkernőt és Katicamált gyűjtötte maga köré a hosszú útra. A gyerekek medveapa után hol libasorban, hol pedig egymás mellett sétáltak, közben csodálkozó tekintettel a tájat vizslatták, és medveapa oktató utasításait követték.

  • Odamegyünk, már látni lehet a fenyők dús sötétzöldjét a távolban – mondta medveapa, és a messzeségre mutatott. Bocsond szemére helyezte a nyakában lógó távcsövet, és a medveapa által mutatott irányba szegezte.
  • Én is szeretném megnézni! Bocsond, légy szíves, nekem is add ide! – mondta Katicamál, de Bocsondnál süket fülekre talált, mert nem vette le a látcsövet a szeméről.
  • Bocsond, hallod! Kérem szépen! – de Bocsond nem akarta meghallani, amit Katicamál kért tőle. Erre a kis katicalány odarepül medveapa elé, és keserves panaszkodásba fogott:
  • Medveapaaa! Bocsond nem akarja ideadni nekem a távcsövet, hogy én is megnézhessem az erdőt! - Medveapa erre lassan odacammogott Bocsondhoz és nyugodtan rászólt, mire kócosbundás medvefia átadta Katicamálnak a látcsövet. 

Az út éppen addig tartott, ameddig medveapa jósolta. A kis csapattal együtt a Nap is elfáradt, és sietősen bújt volna a sötétellő látóhatár mögé, amikor a táborhelyre értek. Az ezeréves fenyőerdőben minden más volt, mint a terebélyes lombú és sűrű tölgyfalombos mackóerdőben. A fák egyenesen és hosszan nyújtózkodtak a magasba, alattuk pedig alig volt aljnövényzet. A földön szúrós tűskék hevertek, és a kis csapatnak sokat kellett dolgoznia, hogy megfelelő sátorhelyet készíthessen magának éjszakára. Medveapa külön sátorban aludt, míg az erdei gyerekek együtt, egy közös kuckóba költöztek. Mindenki szorgoskodott: Hangyali a sátorponyvát hajtogatta szét, Szitadél a szerszámtáskában a szerszámokat kereste, Lepkernő a merevítő pálcákat szedte sorba, és Katicamál még mindig a sátorhely megtisztításával és a fenyőtüskék eltakarításával foglalatoskodott. Csak Bocsond nem csinált semmit. A hátizsákján üldögélt, és egy hosszabb méretű fenyőtüskével játszadozott.

  • Bocsond! – szólította meg Szitadél. – Te miért nem segítesz nekünk? Hamarabb készen lehetnénk, ha te is jönnél és fognád a sátorponyva másik végét. – De Bocsond, mintha meg se hallotta volna, tovább üldögélt egymagában.
  • Medveapaaaa! Bocsond nem akar segíteni nekünk! – kiáltott medveapa felé Szitadél, hátha az előző esethez hasonlóan hamarabb eredményt érnek el Bocsondnál.
  • Bocsond, kisfiam! Nem látod, hogy segítségre szorulnak a barátaid? Azonnal kelj fel és menj te is sátrat építeni! – mondta meleg dörmögő hangján medveapa, mire Bocsond lassan kinyújtotta medvetappancsait és felállt, majd a többiekhez baktatott.

Mire teljesen besötétedett volna, a sátrak egymás mellett szép rendben álltak.

  • Gyerünk, gyerekek, szedjünk gyorsan tűzrevalót! Hamarosan besötétedik, és hozzá kell fognunk a szalonnasütéshez! – mondta medveapa, és már indult is az erdőmélyre gyújtóst keresni. De még mielőtt elveszett volna a rengetegben, visszafordult és így szólt:
  • Hangyali, te addig készítsd el a tűzhelyet, ameddig mi odaleszünk fát gyűjteni! – kérte a kis hangyagyereket, és már el is tűnt az egyik óriási fa mögött.

Bocsond is elindult, de útközben megállt, mert meglátott valami érdekes odúfélét az egyik fán. Elővette a zsebéből a zseblámpáját és belevilágított. Mivel semmi sem mozdult meg a belsejében, belenyúlt a kezével, de abban a pillanatban Lepkernő hangja ütötte meg a fülét:

  • Bocsond, te miért nem a fát gyűjtöd inkább? Nézd, mindjárt olyan sötét lesz, hogy az orrunkig sem fogunk látni, te meg ott szöszmötölsz annál az odúnál. - Azonban Bocsond most sem figyelt arra, hogy a társai mit mondanak neki. Nem is ment fát gyűjteni, hanem egészen végig, míg medveapa vissza nem ért, az odú körül játszadozott a zseblámpájával.
  • Medveapa, Bocsond nem gyűjtött fát, az egész rakás tűzrevalót nélküle kellett összeszednünk – mondta Lepkernő medveapának, aki éppen a tűzgyújtáshoz fogott.
  • Ejnye, Bocsond, nagyon szomorú vagyok, hogy ezt kell hallanom! – mondta medveapa, és kedvesen Bocsond álla alá nyúlt, hogy lógó fejét felemelje és a szemébe nézhessen. – Ugye, nem fordul ilyen többé elő? – kérdezte, amire Bocsond bólintott egyet a fejével, és a tűz mellé ült.

A vacsora rendkívül ízletes lett. Húsos szalonnát sütöttek hagymakarikákkal, amelyhez friss, puha kenyeret ettek. Sülés közben a szalonna ízletes füstölt zsírt engedett, amelyet folyamatosan a tenyérnyi méretű kenyérkaréjjal itattak fel. Fenséges lakomát csaptak. Szitadél, Hangyali, Lepkernő és Katicamál is annyira jóllakott, hogy majdnem kipukkant a hasa. A többiekkel ellentétben azonban Bocsond nem nyúlt a vacsorájához. Nyársáról leszedte a megsült szalonnát, és az üres nyárssal a még pislákoló, de forrón parázsló tűzben kezdett matatni.

  • Medveapaaa! Bocsond nem vacsorázik, csak a tüzet piszkálja! – árulkodott most meg Hangyali medveapának, aki Bocsondhoz fordult, és megint rászólt kócosbundás fiára:
  • Bocsond, tessék vacsorázni, üres hassal nem feküdhetsz le! – Erre Bocsond nagy nehezen tört a kenyérből, evett néhány falatot, majd a zsákjából elővette a mézespehelycukrot, és hangos nyammogásba fogott.
  • Én is kérek! – kiáltotta azonnal Szitadél, amint meglátta Bocsondnál a nyalánkságot.
  • Én is, én is! – kiáltották egyszerre a többiek is, de Bocsond egyik barátját sem kínálta meg, hanem tovább tömte medveszájába a cukorkákat.
  • Medveapaaaa! – kezdte volta Lepkernő, de medveapának erre már elfogyott minden türelme. Mérgesen a gyerekekhez fordult és így szólt:
  • Elég volt mára ebből az árulkodásból! Bocsond, neked is mondtam, figyelj szépen a többiekre, irgumburgum! Többet ne kelljen rátok szólni, mert rettenetesen mérges leszek ám, irgumburgum! – Azzal sarkon fordult, és becammogott a sátrába lefeküdni.

A gyerekek is összepakolták a holmijukat, majd mindannyian elmentek aludni. Másnap korán keltek, a hajnal hűvösen simogatta meg a tájat, és nedves könnycseppeket hagyott a földön pihenő tűleveleken. Medveapa már régen fent volt és íjat készített a célbalövéshez, mire a másik sátorból a gyerekek is kidugták a fejüket.

  • Hol van Bocsond? – kérdezte Hangyali suttogva Lepkernőtől, hogy medveapa ne hallja meg.
  • Nem tudom, talán elment szétnézni az erdőbe – válaszolta Lepkernő, majd így folytatta -, de elvitte az egyetlen kisbicskánkat is, így nem tudunk majd íjat készíteni magunknak. Mit fogunk mondani medveapának?
  • Ti sem láttátok? – kérdezte Hangyali Szitadéltől és Katicamáltól, akik ugyancsak nemet intettek a fejükkel.
  • Én biztosan nem árulkodok medveapának – mondta Hangyali –, inkább elmegyek és megnézem, hogy Bocsond merre lehet.
  • Mi sem fogunk árulkodni – vágták rá suttogva a többiek –, megyünk veled! – És egyedül hagyták medveapát az íjak készítésével.

Hangyali a friss nyomokat követve vezette társait Bocsond után. A medvetappancs-lenyomatok a keserűvizes forrásig vitték a kis csapatot, ahol meg is találták Bocsondot, aki egy magasra nyújtózott fenyőfa tövében éppen egy hosszabb botot farigcsált.

  • Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdezte az elkóborolt kisbocstól Katicamál.
  • Mézet szerzek magamnak. Nézzetek csak felfelé, majd meglátjátok ti is, hogy mit vettem észre, amikor tegnap délután itt jöttünk el! – És ahogy mindannyian a fa koronájához emelték a tekintetüket, az egyik vastagabb ág tövében egy óriási vadméh fészket pillantottak meg.
  • Bocsond, ezt nem szabad, hiszen tudod milyen veszélyes! – figyelmeztette a medvét Katicamál, de Bocsond mézszerző kedvét nem tudta elvenni, aki már nyújtotta is a magasba a pálcáját, hogy leverje onnan a hatalmas méhecskefészket. Bocsond apró medvebocs volt, a fészek pedig rettentő magasra épült, ezért a hosszú pálcát nehezen tudta a fészekhez irányítani. Akárhogy is próbálta, a bot vége mindig kilengett, amikor igyekezett volna leverni a fészket, csupán a fészek oldalát tudta megkocogtatni minduntalan a pálcával. A méhek erre egyre mérgesebbek lettek, és dühösen fogadták az idegen betolakodót. Amikor meg rájöttek, hogy a mélyben egy falánk kisbocs mozgatja az „ellenségüket”, vagyis a botot, akkor mérgesen Bocsond felé szálltak…majd még többen és még hangosabb zümmögéssel kezdtek a kócosbundás kismackó és a kiránduló társai köré repülni.
  • Jaj! Jaj! – kiáltozták az erdei gyerekek és közben mancsaikkal, kezeikkel, lábaikkal és csápjaikkal hadonásztak összevissza. Erre a méhek még mérgesebben zümmögtek, és fekete felhőként repültek ki az óriási méhfészekből.
  • Jaj! Jaj, megcsípett! – és ekkor hirtelen ötlettől vezérelve mind az öt csemete beleloccsant a vadméhfészek mellett elcsobogó keserűvizes forrásba. Jó nagy levegőt vettek, majd teljesen elmerültek a keserű vízben és csak akkor bukkantak megint egy pillanatra a felszínre, amikor újra levegőt kellett venniük. A méhecskék még egy jó darabig felettük köröztek, de a víz alá már nem tudtak a gyerekek után menni. Néhány percig vártak még és keresgéltek a víz felszínének közelében, végül visszarepültek a fészekhez.

Amikor a gyerekek végre csuromvizesen és a keserűvíztől keserű ízzel a szájukban kikászálódhattak a forrásból, nem volt már kedvük egymással vitatkozni. Megfogadták, hogy soha többé nem fognak árulkodni egymásra, Bocsond pedig megígérte, hogy ezentúl mindig odafigyel a barátai kéréseire.